„Befejezed?” – kérdezték a barátaim, amikor 2019 Húsvét vasárnapján elhagyott a szerelmem.

„Igen.” – válaszoltam. 65 éves vagyok, nincs erőm újra kezdeni. Az elmúlt 14 év alatt összenőttünk Srí Lankával. Érezzük egymást, szavak nélkül kommunikálunk, és minden reggel string hoppast eszem csípős csirkével az óceán partján. Ez az életem, és itt született gyerekünk, a Chance Program. Kahawa az otthonom, Gamini, Dinuka, Chammee, Nipune, Nimesh a családom. Tavaly 36-an ünnepeltük együtt a születésnapom. Nagy a család, oldalágon beletartozik Laxiri, a hikkaduwai hentes, és Somissare, a sértődékeny kispap Ambalangodáról.

„Indulatból nem válunk.” – tanította nekünk, pszichológus hallgatóknak Popper Péter 40 éve. Nem indulat, nem harag és nem félelem, elköltözöm. Korábban azt gondoltam, hogy a könnycsepp szigete az öröm könnye. Eltűnt Játékország játékossága. Nem hagyja, hogy vele éljek. Én költözöm, de Srí Lanka hagyott el.

„Elég volt. Elfáradtam. Nem akarok többet és másba szerelmes lenni. A Chance Program Srí Lanka nélkül olyan, mint a katona a háborúban puska nélkül. Tudni kell méltósággal befejezni.” ezt mondogattam májusban. De azután jött a június, és a „régi új” szerelem.

25 évvel ezelőtt volt egy öt évig tartó románcunk: minden fogadott és saját gyerekemet elvittem Myconosra. Később – a 90-es években – a barátom, Nagy Péter jóvoltából az általam vezetett gyermekotthonokkal nyaraltunk többször is Görögországban. Azután jött a cunami és 14 évig Srí Lankán, hétezer km távolságból Ady szavaival gondoltam Görögországra: „Szeretnélek megtartani téged, ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget”.

Amikor most, 2019 júniusában újra találkoztam Myconossal, már nem az a varázslatos sziget volt, mint régen. Fiammal, Gergővel és feleségével, Zsannával utaztunk oda, mint a Chance Program élményterápiás utazásának lehetséges jövőbeli helyszínére. Óriási csalódás ért, Myconos elzüllött, már csak a turisták megpumpálására gondol.

„Tegyünk még egy próbát, nézzük meg Peloponészosz legdélebbi részét, utazzunk Kalamatába, és keressünk ott egy tíz szobás házat!” – mondtam munkatársaimnak, Hárs Annának és Lőcsei Évának. Annyira biztos voltam benne, hogy találunk ilyet, hogy májusban meghirdettük a nehezen kezelhető gyerekek 18. csoportját azzal, hogy a Chance Program Srí Lanka helyett Görögországban folytatódik. Évával korábban többször beszéltünk arról, hogy a magabiztosság és a beképzeltség jellemez-e engem. Rájöttem, hogy ezek megférnek egymás mellett, így vettünk négy jegyet Athénba, hogy onnan bérelt kocsival elinduljunk Kalamatába. Azért négyet, mert a programra jelentkező egyik 15 éves (kritikátlannak, agresszívnak, bunkónak, bolondnak és elviselhetetlennek mondott gyerek – nevezzük a továbbiakban Kabbe-nek) is eljött velünk. Miután a rendelőmben rám csapta az ajtót, és közölte, hogy ő ugyan nem tölt velünk két hónapot, felajánlottam neki, hogy jöjjön el egy hétre helyszínt keresni, és azután döntse el, hogy részt akar-e venni a nyári turnuson. Két (sokat próbált) munkatársam nyelt egyet (vagy többet), de hát én vagyok a főnök. Az utazás során kiderült, hogy Kabbe egy nagyon érzékeny, okos, intelligens kölyök, és a hét nap alatt csak kétszer küldött el a p.-be. Anyukáját telefonon ennél jóval többször. Bármennyire is hozta a rossz formáját is, megszerettük Kabbe-t, aki megszeretett minket. Így itt van a nyári turnuson.

Kalamatába érve azonnal éreztem, hogy már megint itt van a szerelem. („Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem.” – Bizottság.) A helyszín keresésére szánt egy hét ötödik napján, az elkeseredettség csúcspontján (minden, amit láttunk megfizethetetlen és alkalmatlan volt a számunkra) találkoztunk egy ingatlanközvetítővel, Dionissossal, aki közölte, hogy olyan ház, amit mi keresünk, nem létezik. Elmondtam neki, hogy az interneten a legprofibbként jellemzi magát, és nagy csalódás nekem, hogy kihátrál a kihívás elől. Amikor azt is elmondtam neki, hogy mivel foglalkozunk, és hogy összeállt a nyári csoport, „optimistának” nevezett. Amikor még azt is elmondtam, hogy már csak két napunk van a helyszínt megtalálni, azt a szánakozó pillantást láttam a szemében, ahogy a futóbolondokra szoktak nézni. Dionissos nem látta a jövőt. Még a közeljövőt sem, mert másnap reggel már együtt néztük meg a Chance Program új helyszínét. Aepia (Görögország).

A csoport július 2-án indult, az első két hét történéseit a hét elején olvashatjátok, és utána hetente, vasárnaponként jelentkezem újra augusztus végéig, a turnus zárásáig.

Vaskuti Pál, klinikai gyermek szakpszichológus, a Chance Program élményterápiás utazásának vezetője. „Írói” álnevem: Pintyőke madár.