Nem túlzás azt állítani így öt év után, hogy hatalmasat változott jó irányba az életünk, amióta Dorka és a család többi része is részt vett a Chance Programban.
Nem történt csoda, nem lett egyik napról a másikra a megtestesült tökéletesség az addig habcsókos gyerekből, Dorka indulatkezelési problémái sem tűntek el egy csapásra, de olyan eszközöket kapott a kezébe a program alatt, melyekkel az idő során megtanulta kezelni a dühkitöréseit. Emlékszem, amikor hazaértünk, pár nap múlva küldtem Palinak egy sms-t, amiben ezerszer megköszöntem, amit értünk tettek, mert épp egy bevásárlóközpontban az én lányom üvöltés nélkül fellépett a mozgólépcsőre, sőt végig tudtunk úgy vinni egy bevásárlást, hogy nem borult ki egyszer sem. Ilyenre talán sosem volt példa élete kilenc éve alatt. Az apró, első pillantásra nem annyira fontosnak tűnő részletekben történt változás Dorka viselkedésében, amitől aztán az egész életünk élhetőbb, nyugodtabb és sokkal jobb lett.
Kezdtünk úgy funkcionálni, mint egy igazi család.
A habcsókok nem maradtak el teljesen, de az intenzitásuk egyre kisebb lett, ahogy telt az idő. Már Srí Lankán megmondta nekünk Pali, hogy Dorka indulatkezelési zavarán a terápián kívül az idő is segíteni fog, mert ehhez kell az is, hogy érjen az idegrendszere. Összetett problémája van, amihez összetett megoldásra és türelemre van szükség. Igaza lett, most, hogy már mindjárt 14 éves Dorka, a habcsókok már szinte elmúltak, vagy kimerülnek abban, hogy ha ideges lesz – mert azért kamaszodik, nyilván ideges lesz, kötelezik rá a hormonjai -, akkor bevonul a szobájába, bevágja az ajtót és pár percig magában dohog jó hangosan, hogy azért halljuk mi is. Tehát pont úgy viselkedik, mint egy átlagos kamasz, aki figyelemzavarral van megáldva. A konfliktusok nagy része számára most már nem az indulatkezelési problémák, hanem inkább a figyelemzavar miatt van, miközben olyan éles esze van, hogy alig győzi magát utolérni. Például bármikor képes rímekben beszélni, verseket ír hobbiból, és a logikája egészen máshogy működik, mint bárki másé. Ez a kettősség nem csoda, hogy feszültséget okoz benne, és váratlanul néha kitör belőle csipcsup problémákon.

Minden problémája ellenére Dorka fantasztikusan teljesít az iskolában, minden környezeti változást rugalmasan vesz, és azonnal alkalmazkodik, amit szintén a Chance programnak köszönhetünk. Most tavasszal váltottunk már harmadszor iskolát, kényszerből, mert megszűnt a tanulócsoport, ahova járt már pár éve, de egy zokszó, habcsók nélkül végigvitte a folyamatot. Kisangyalként beilleszkedett már a próba héten az új iskolában, nem vitázott velem, amikor iskolát választottam neki, nem problémázott azon, hogy teljesen új rendszerben kell tanulnia, hiszen a tanulócsoportban nem volt felelés vagy dolgozat, itt pedig hagyományosabb keretek között tanulnak. Elképesztő rugalmasságról tett bizonyságot, pedig ez egy olyan helyzet, amitől még egy felnőtt is kiborulna, ő pedig éretten, kellő komolysággal és gond nélkül vette az akadályokat. Ahhoz képest, hol tartottunk öt éve, hogy akkor is kiszaladt az osztályból és bebújt sírva a lépcső alá, ha hozzászóltak órán a tanárok, hát, minimum varázslatos teljesítmény.

Bár kívülről még mindig úgy tűnhetünk, mintha egy vérzivataros család lennénk, ahol azért napi szinten van összezördülés, de egyrészt ez három gyerekkel elkerülhetetlen, másrészt pedig hol van ez már attól, amilyen állapotok uralkodtak itt, és ami miatt Paliékhoz fordultam segítségért végső elkeseredésemben, amikor három-négyórás ordításokkal kellett megküzdeni. Ez a mostani helyzet már simán normális, kicsit talán olaszos, de kezelhető, élhető, sőt sokszor vidám. A program után az egyik legnagyobb változás ugyanis az volt, hogy kiderült, hogy Dorkának remek humora van, amit elrejtett addig a habcsókok mögé, vagy mi nem vettünk észre mást a saját gyerekünkből, csak az ordítást. Mindenesetre ez óriásit fordult, már meghalljuk a humorát, megértjük a küzdelmeit, nem ellenséget látunk benne, aki tönkreteszi a mindennapokat. Ez utóbbi nagyon fontos, pont ezt reméltem a Chance programban eltöltött időtől, hogy átállítja Dorkánál és nálunk is azt a szűrőt, amin keresztül látjuk egymást. Pontosan ez történt, amitől végül sikerült családként működni. Kemény belső munka volt mindannyiunk számára, de olyan sorsfordító hatással volt ránk, hogy boldog vagyok, hogy belevágtunk és végigcsináltuk.

Dorka verse:

A szomszéd lány

Sötét takaró fedte le az eget,
Az utcára lassan csönd telepedett,
A fények kialudtak,
Az autók pöfékelése abba maradt,
A kutyák némán kuporogtak a kapu alatt,
S a madár kórus helyét átvette egy lágy ciripelő hang.

S aludt a város,
Aludt az utca,
Aludt mindenki,
Kit szíve nyugodni hagyta.

De jaj!
A fiút szíve nem hagyta aludni,
Egyedül a szomszéd lányra tudott gondolni.
De hogy is tudta volna gondolatait másra terelni?
Hogy is gondolhatott volna másra,
Mint a lány édes mosolyára,
Ragyogó zöld szemére,
S hosszú vörös hajára?

Csak állt az ablak előtt,
Nézett a szomszéd házra,
S a hold fénye alatt,
Gondolt a szomszéd lányra.

Nem is sejtette hogy ő rá is gondol valaki,
Hogy a lányt sem hagyja szíve nyugodni.
Hogy zöld szemével néz vissza rája,
Vagyis pontosabban néz a szomszéd házra.