Kedves Pali!

Lassan egy hónapja érkeztünk haza Sri Lankáról és még mindig kicsit hihetetlen, hogy elmentünk…
Gábor fiúnk hamarosan 13 éves, most kezdte az iskolában a 7. osztályt. Az előző iskolaév vége felé, május végén, elkeseredésünkben, tehetetlenségünkben irtunk Neked mailt egy szerdai estén. Gábort akkor már egy ideje gyakorlatilag semmivel nem tudtuk kimozdítani a semmittevésből itthon, tanárai pedig az iskolában. Úgy látszott, az érdeklődését nem lehet felkelteni semmi iránt, csak a TV nézés, esetleg a számítógépes játékok kötötték le. Ezek is inkább csak odaszögezték a képernyő elé, mintsem, hogy szórakoztatták volna. Közös programot, beleértve a vacsorát is, szinte nem lehetett vele összehozni. Ezek a problémák már az iskola kezdete óta kísértek bennünket, tarkítva heves dühkitörésekkel, veszekedésekkel. Mindezt egyikőnk sem kezelte megfelelően, egyre türelmetlenebbek és tehetetlenebbek lettünk. Május végére gyakorlatilag menekültünk egymás elől, Gábor bezárkózott egészen.
Rólad először a Klub rádióban hallottunk, egy interjúban. A beszélgetés, amit Károllyal együtt hallottunk, azonnal felkeltette érdeklődésünket és a neten meg is kerestünk minden anyagot a programodról. Az elkeseredett szerdai mailünkre azonnal válaszoltál, azzal a nyugtalanító megjegyzéssel, hogy másnap gyorsan kellene találkoznunk, mert 2 nap múlva elutazol 3 hónapra…Ezt és a többit persze már tudod. A lényeg, hogy a megbeszélés, amibe Gábor is bekapcsolódott még másnap,olyan meggyőző volt és mi olyan elkeseredettek, hogy Gábor a péntek délutáni gépen már ott ült melletted Sri Lanka felé menet…Ma is zavarba jövök ettől, de ahogy kétségem akkor sem volt, hogy jól döntöttünk, ma sincs.
Szombaton már Sri Lankáról telefonáltatok. Szinte azonnal elkezdted küldeni a fotókat és a rövidebb, hosszabb beszámolókat. Gábornak Te lettél a mentora. Ezt külön nagy szerencsének tartjuk. Benned olyan emberrel találkozott a gyerekünk, akivel száz százalékban kompatibilis. Úgy látjuk ez sokat segít neki abban, hogy Veled természetesen, gátlások nélkül viselkedjen, így a problémái(nk) is rövid időn belül világosak voltak számodra. Egy héttel később már olyan fotók érkeztek, amiken Gábort olyan felszabadultnak és boldognak láttuk, ahogy itthon sajnos már hosszú ideje soha. Közben Gáborral is sokszor beszéltünk telefonon, Skypon. Korábban a beszélgetéseink pár szavas életjelek voltak csupán, itt szépen lassan kinyílt a kisfiunk és szívesen mesélt hosszabban is az élményeiről. Élményeiről, amiken keresztül Ő maga is egy másik Gábort kezdett megismerni. Egy közösségben kellett elfogadtatnia magát, elfogadni a többieket, gyerekeket, mentorokat. Ez a támogató közösség láthatóan már a kezdetektől nagyon jó hatással volt rá. El kellett fogadnia a csoport róla szóló visszajelzéseit és neki is meg kellett osztania a többiekkel kapcsolatos érzéseit. Ahogy mesélted, ez különösen érdekelte Gábort és Ti is sokat beszélgettetek a terápiás környezetről. Beindult az angol tanulás, reggelenként a munka és persze az élvezetek hosszú sora: Tuc-tuc, kismotor, jetski, wakeboard, ping-pong, röplabda és akkor még nem is beszéltünk a dobolásról, film-készítésről. A Sri Lankai környezet és emberek, egy más kultúra megismerése is nagy hatással volt rá.
A viharos gyorsaságú indulásnál abban maradtunk, hogy Gábor minimum egy hónapra megy és meglátjuk közben, hogy akar-e, tud-e maradni. Ez a kérdés a második héten eldőlt, ő maga kérte, hogy a program végéig, 3 hónapig maradhasson. Már indulás előtt megállapodtunk abban, hogy az utolsó két hétre mi is kiutazunk és azt a csoporttal, Gáborral együtt töltjük. Mi augusztus 15-én érkeztünk meg Sri Lankára, egy számunkra teljesen ismeretlen új világba. Közel három hónap elteltével boldogan ölelhettük végre meg egymást a colombói repülőtéren. A “bázisra” menet Gábor folyamatosan mesélt, már az első napra annyi közös programot tervezett, ami három napba sem fért volna bele.
Így megismerhettük az egész csapatot. Azt rögtön láttuk, hogy olyan embereket gyűjtöttél egy csapatba, akik hihetetlen érzékenységgel, elfogadással és segítőkészséggel viszonyulnak az emberekhez. Ki-ki saját egyénisége szerint különböző módon, de láthatóan egy cél érdekében munkálkodott azon, hogy ezek a gyerekek, fiatalok ráleljenek saját értékeikre. Már az első napon volt egy csoportos megbeszélés, ami Gáborról és rólunk szólt. Nem volt könnyű egyikünknek sem. Az itthon, Gábor nélkül eltelt idő alatt mi magunk is sokat gondolkodtunk azon, hogy vajon miért is kell most egészen Sri Lankáig utaznunk… Azt persze sejtettük, hogy nem arról van szó, pusztán, hogy a gyerekünk hogyan viselkedik. Egy család vagyunk. Azzal azonban, hogy mindent hárman csinálunk, de főleg mi ketten, szülők alakítjuk életünket, a gyerekünk életét így, ahogy, ott Sri Lankán kezdtél bennünket szembesíteni. Nagyon nagy segítség volt ebben a többi mentor visszajelzése is, köszönet érte mindannyitoknak! Az eltöltött közel két hét nagyon tanulságos, sokszor fájdalmas, de egyben nagyon élvezetes is volt. Gábor sok élményét együtt is átélhettük, néha kevesebb, sokszor több sikerrel. Azt megértettük, hogy ez csak az út eleje, amihez nagyon nagy segítséget kaptunk, de magunknak kell végigjárnunk. Amikor hazaértünk, Gábor azt kérdezte, hogy szerintünk a mi családunk meggyógyul-e. Aztán Ő maga válaszolt is: szerintem igen, nekem kell a legkevesebbet, nektek kettőtöknek többet dolgozni ezen. Egyetértettünk.
Azóta elkezdődött itthon az iskola. Nem egy új Gábor kezdte el, hanem egy megerősödött, nagyobb önbizalommal rendelkező régi Gábor, akiben nagyon sok örömünk van és lesz a jövőben.
Nem könnyű külső segítséget kérni, ha az ember már tehetetlennek érzi magát a gyereknevelésben, együttélésben. Egyre nehezebb, ha már sokféleképpen próbálkozott. Most azt érezzük, hogy Benned és a programodban nagyon erős támaszra leltünk. Köszönjük a munkádat, munkátokat és nagyon sok sikert kívánunk a továbbiakhoz!

Zsófia és Károly