Szavak, Kacajok, Sör és Bob Marley
A Váci gokartpálya mellett álltunk. Folytak a szabadedzések. B. egy utánfutó menedékében feküdt fehér melegítőfölsőjében és egy kopott farmernadrágban. Valentino Rossi-s bukósisakja vele feküdt a fűben. Az villogott az agyamban, hogy pontosan olyan sportszülő vagyok, mint Apám volt velem szemben gyermekkoromban. Sem ő, sem én nem vettük észre, hogy a nyomás, amit a fiainkra teszünk a jobb teljesítményért nem más, mint annak bizonyítása, hogy amit a fiaink most csinálnak, annál van jobb és azt kipréseljük belőlük. Tehát, fiaink most nem jók. Itt vagyunk a pálya szélén és B.-nek boldognak kellene lennie, mert azt csinálhatja, ami az álma volt. Én viszont megfosztom ettől a boldogságtól. Odamentem hozzá és bocsánatot kértem tőle. Átöleltem a kis fejecskéjét és azt mondtam neki, hogy menjen be a pályára és játsszon, mintha a Görzenálon ugratna a BMX-ével. B. azt a versenyt megnyerte. Hátulról indulva, mindenkit megelőzve. Az hogy nyert, vajmi keveset számít ahhoz képest, hogy boldog volt.
Igen, boldognak szeretném látni a fiaimat, bármit is jelentsen az. B. 11 évesen veszítette el az édesanyját, 9 nappal a születésnapja előtt. Azóta talán az egyetlen olyan közeg, amiben boldognak láttam, a gokart volt. Szép lassan minden mást elengedett az életben. A szó szoros értelmében semmihez nem volt kedve, és amihez nem volt kedve ő azt egyszerűen nem csinálta. Kevés dolgot tekintett élménynek az életében, de annál több dolgot élt meg kudarcként. Ha csalódott valakiben, azt képes volt úgy megélni, hogy képes volt a falba csapva eltörni a saját kezét. Ha fáj, hát igazán fájjon. Ezt az érzést én is ismerem. Ez a dac a világ ellen, ami úgy se képes megérteni a fájdalmamat, mert nem is érdekli őt. Hát tudja meg a világ, hogy akár a saját kezem eltörése sem ér fel azzal a fájdalommal, amit érzek. Magam vagyok. Ülök a sötétemben. Én kapcsoltam le a villanyt. Ne nyúlj a kapcsolóhoz!
Aztán jött Gergő, a Pali fia. Voltunk nála párszor kettesben B-vel. Emlékszem, Gergő egyszer kitalálta, hogy mi lenne, ha írnánk egy listát azokról a kérdésekről, amelyeket mindig szerettünk volna feltenni egymásnak, de soha nem tettünk fel. És mi elkezdtünk beszélni addig ki-nem-mondott dolgokról. A kérdések ravasz dolgok. Mindig sokkal több dolgot árulnak el a kérdezőről, mint egy mezei kijelentő mondat. Megsúgja vágyainkat arról, hogy mi az, amit tudni szeretnénk, mert a válasz hiánya nagyon sokat jelent számunkra. Beszéltünk. Anyáról. A gokartról. Az életünkről, közös emlékekről. Beszéltünk az új házasságomról, B. ehhez fűződő viszonyáról. Gergő áhítattal hallgatott minket. Azok a pillanatok nagyon sokat jelentettek mindkettőnknek.
Aztán jött a Pali, a Gergő apja. Akkor már mindannyiunk érzése az volt, hogy B.-nek élmények kellenek, hogy saját maga akarjon kijönni a sötétszobájából. A döntést senki más nem hozhatta meg erről, csak B.. A „nem”-től indultunk, emlékszem. Senki nem akarta őt rábeszélni és én sem voltam már az a sportszülő, mint annak idején a gokart pálya szélén. Az, hogy B. végül úgy döntött, hogy belevág, már az út része volt, amin elindult. Szinte alig volt időnk végiggondolni az egészet, már ott volt az indulás. Tudtam, B. élete eddigi legfontosabb utazása előtt áll. Tudtam, hogy nehéz lesz felállnia a sötét szoba közepén és megkeresni a villanykapcsolót. De most először éreztem azt, hogy nem pusztán a környezete akarja, hogy ez megtörténjen, hanem ő maga is. Persze ő ezt nem egy villanykapcsolóként élte meg és sötét szobaként. Egyszerűen csak úgy döntött, hogy ott akar lenni Srí Lankán. Zsolttal, Annával, Évivel, Matyival és a Palival. És a többiekkel, akiket még egyáltalán nem is ismert.
Az első hetekben szinte minden nap üzenetet váltottunk. Azt is megírta, ha olyan élmények érték, amik még soha és azt is, ha konfliktusban került másokkal. Ezeknél az üzeneteknél éreztem először, hogy B. fontos metamorfózison megy keresztül. Ahogy a konfliktusokról írt. Nem merült már fel, hogy ököllel vágjon a falba, míg roppan a csont. Utat kapott, amin járni tudott, hogy ne féljen a konfliktusoktól, de ne a sérülésektől heges lelkét mutassa a világnak, de meg akarjon küzdeni az fájdalmaival. Mérlegre tette a közeget, amiben van, az embereket, akik körül veszik és a fájdalmat, amiből Srí Lankán amúgy is volt elég. És egyszer csak elkezdett működni a dolog. Már nem írt minden nap és pontosan tudtam, hogy nem történhet ennél jobb dolog. Nagyon vártam már, hogy utána repülhessünk, hogy láthassam őt abban a közegben, a régi-új lelkével, ami megnyílt a világ felé.
B. kék szeme világított hatalmas szakálla fölött, mikor a repülőtéren megláttam őt. Ez egy teljesen más arc volt, mint amilyennek utoljára láttam szeptember végén. Tiszta, nyitott, magabiztos tekintet, ami keresi a tiéd, és nem kerülni próbálja azt. Vidám volt és mosolygós. Nagyon sokat változott. Leültünk picit a repülőtér várójában. B.-vel bementünk a közeli városkába, ahol vettünk helyi telefonkártyát és sétáltunk egy picit. Beültünk egy tengerparti bárba, hogy welcome drink-et igyunk. B. vidám volt és beszédes. I. bement úszni egyet az Óceánban, így B.-vel ketten maradtunk. Dumáltunk, röhögcséltünk, fél szavakból, összetekintésekből is értettük egymást. Mint régen. Nagyon jó érzés volt benne lenni ebben a valóságában. Varázslatos valóság volt az, egy picit olyan, mint a Rejtő Jenő könyvekben. A közeg nem a csodát, hanem természetes díszletet jelentette, mert a lényeget nem a látvány teszi, hanem ami kettőnk között történik. A szavak, a kacajok, a sör és Bob Marley.
Sokszor kérdezgettem Palit, hogy mi az pontosan, ami itt történik a gyerekekkel. Ő rendre azt felelte, hogy pontosan ő se tudja. Tud felsorolni sok-sok “apróságot”, ami itt valóban megtörténik a gyerekekkel pszichológiai szempontból, de önmagában egyik sem magyarázza azt a változást, amin a gyerekek átesnek. Mi, szülők (én, V. I.) olyan közeget teremtünk itthon, amiben gyermekeink megfulladnak. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert buták, önzőek és esendők. Srí Lankán, ugyanezek a gyerekek levegőt kapnak. Nem arra jönnek rá, hogy így is lehet élni. Arra jönnek rá, hogy az élethez szükség van a levegőre. Zsolt, Anna, Évi, Matyi és a Pali nem levegőt venni tanítja meg őket, hanem csupán emlékezteti őket arra az alapvető reflexükre, hogy ők születésüktől fogva képesek levegőt venni. Igen, képesek rá, meg tudják csinálni és ennél több tudásra nincs is szükségük. Még akkor sem, ha a gokárt pálya szélén álló apjuk ennél többet vár el tőlük.
Zsolt, Anna, Évi, Matyi és Pali! Az, ami B.-vel történt, engem is tanított. Köszönöm nektek!
VI