Garai Dávid írása

A mai a 2015 március-áprilisi turnus tizennyolcadik napja. Ilyenkor már bőven a konfliktusok időszakát szoktuk élni, ami belső- és csoporton belüli konfliktust is jelent. Annak ellenére, hogy különösen mély problémákkal küzdő gyerekek/fiatal felnőttek jelentkeztek a mostani csoportba, a szokásosnál sokkal stabilabb terápiás közösség alakult ki, ami még a harmadik hét elején is kifejezetten erősnek mutatkozik: a gyerekek a kötött foglalkozásokon kívül is keresik egymás és a mentorok társaságát, hívják egymást játszani a medencébe, s tegnap este például több, mint két órán át együtt ült mindenki és beszélgettünk, kedvenc zenéinket mutattuk meg egymásnak, anélkül, hogy bármilyen konfliktus gerjedt volna a csoporton belül.

Pedig markánsan eltérő problémákkal kerültek ide a gyerekek. Eltérő képességekkel és tulajdonságokkal, eltérő élettel a hátuk mögött, eltérő tartalmú “batyukkal”, amiket azért hoztak ide, hogy egy életre letegyék őket. Megértették, hogy akkor vagyunk jelen egymásnak a lehető leghelyesebben és legtámogatóbban, ha egymás megértésére törekszünk, és nem minősítjük egymás viselkedését, egymást.

A terápiák már javában zajlanak. A harmadik hét végére érezhetően elértünk oda, hogy a gyerekek elkezdték letenni a “pajzsokat”, amiket maguk előtt tartottak a másokkal való kapcsolatteremtéskor. Például Bella (16), aki kizárólag állatokról volt hajlandó beszélni, s emiatt minden közösség kiközösítette őt. Megkértük rá, hogy kezdjen el magáról beszélni, “csináljon mást”, mint amit eddig, hiszen már tudjuk, hogy mindent tud az állatokról és nagyon szeret róluk beszélni, csak éppen őt nem látjuk a pajzs mögött. Bella meglepően könnyedén rakta le pajzsát – ám a pajzs nélkül védtelen is maradt. Ez a fajta védtelenség mindig velejárója, vagy talán inkább első lépése a valódi, belső változás folyamatának: az eddigi eszközöket, amik hatástalannak bizonyultak, el kell venni, hogy jól működő, új eszközöket kapjon az, aki hozzánk érkezik. A kettő közti átmenet igen nehéz lehet – a seb tisztítása fájdalmas, de szükséges ahhoz, hogy gyógyulást érjük el.

Bellához hasonlóan mindenki leteszi a pajzsát. A gyerekek mind saját útjaikon haladnak, melynek állomásai azonban ugyanazok. Ezeket az állomásokat saját tempójukban érik el: míg Bellának hamar sikerült letennie, a drogfüggőséggel küzdő Lea (18) számára más a folyamat – a drogfüggőség által létrejött burok, amely alatt Lea élte idáig az életét, elkezdett repedezni. Márkusszal (22) és mentoraikkal együtt három napos mini-túrára mentek, hogy a környezetváltozás által kipihenjék az intenzív egyéni terápiákat. Mostanra már visszaértek és ismét a teljes létszámban – 6 mentorált, 5 mentor és Vaskuti Pál vezető szakpszichológus – vagyunk együtt Kahawán.

Lea számára igazán hatásosnak bizonyult a kirándulás: míg a tanórákra vagy a közös programokra kevésbé könnyen talál motivációt, addig a dzsungel-túrán ő volt az, aki végig vezette a négyfős csoportot, a lelkesedéstől időnként előreszaladva, majd újra vissza a többiekhez. Számára a napi tevékenységek közé is bekerült a testedzés.

Jártunk Colombóban, ahol Lara (21) vett magán ak egy szárit (a szári indiai viselet nőknek), amit viselt is a három órás hazaúton, és amivel hihetetlen népszerűségnek örvendett a helyi lakosok körében. Minden gyalogos, tuk-tuk sofőr vagy autóvezető megdicsérte, vagy dobott rá egy elismerő mosolyt. Larát egyébként rendszeresen gyötrik pánikrohamok, de amióta kint vagyunk, csak a legelső napon jött elő pánikrohama, ami felett – saját elmondása szerint – szokatlanul hamar tudta visszanyerni az irányítást. Az azóta eltelt 2,5 hétben egyszer sem jött elő, amin ő is őszintén meg van lepődve (“Nem is értem!”).

Ricardo (15), aki súlyos bántalmazás áldozata, újra és újra meglepetést okoz empátiájával, intelligenciájával és gyors felfogóképességével, humorérzékéről nem is beszélve. Bemutatkozásakor úgy jellemezte magát, mint az a srác baráti társaságában, aki a rosszra veszi rá társait. Mi, itt Srí lankán, ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Szervezőereje továbbra is aktív, de az ő új élménye önmagával kapcsolatban az, hogy ugyanezt az energiát könnyedén fel tudja használni pozitív, közösségteremtő célokra is. A közös játékok központi alakja, állandó jó társaság, bárkivel megtalálja a közös hangot.

Milán (14) naponta hangoztatja meglepettségét önmagával kapcsolatban, hogy ő mennyire jól tudja érezni magát. Még az angol órákra is (amiket én tartok) úgy érkezik, hogy arról beszél mosolyogva, mennyire jól van. Ő egyébként második alkalommal van nálunk; először a 2014 nyári turnusban, ahova kijöttek szülei is családterápiára. Az ő történetét bővebben az akkori blogbejegyzésekből lehet megismerni.

Bella, az én mentoráltam ajándéka a kemény munkáért egy különleges délutáni program volt: egy kisállat-kereskedésben vásároltunk halakat, amiket visszaengedtünk a természetbe. A két halat Ambalangoda városban vettünk és valamivel messzebb, egy édesvizű tóba engedtük bele, amit az állatkereskedés eladója javasolt nekünk, mert ott több hal is él, ami a mieinkhez hasonló. Beengedéskor a halak a tó partjának közelében maradtak, és közvetlenül egymás mellett folytatták az úszkálást – immáron a szabadban. Bellával meglepődtünk azon, hogy nem távolodtak el egymástól és nagyon örültünk neki. Ez a délutáni program számomra is nagy élmény volt, Bella pedig gyakorolta egy régi szokását – az állatok szorult helyzetből történő kiszabadítását.

Az állatok kiszabadításával kapcsolatban van olyan közös élményünk is, amiben a csoport mindegyik tagja osztozik: kisteknősöket engedtünk szabadon az Indiai-óceánba. A teknősök egy teknős-mentő központ védett környezetében születtek. Pár hetes korukig maradnak a menhelyen, utána pedig szabadon engedik őket. Mindnyájan egy-egy kisteknőst engedhettünk el, s nézhettük végig, ahogyan elindulnak a homokos partszakaszon az óceán felé, majd az óceán magába szippantja őket, hogy aztán természetes környezetükben folytathassák életüket.

A csoportterápiákon lezárultak a visszajelzés-körök, ahol mindenki mindenkinek ad visszajelzést arról, hogyan látja a másikat most, a turnus elején. Valamint elkezdtük mesélni életeink történetét – minden este valaki más meséli el, mi történt vele addig, amíg megérkezett Srí Lankára.