Alex 22 évesen, problémás kamaszsrácként vett részt a Chance Program élményterápiás utazásán Srí Lankán, azóta pedig többször is visszatért – az első alkalom után már mentorként. A drogproblémáit maga mögött hagyva most az a legfontosabb neki, hogy fejlessze magát, és hogy az előre vezető úton másoknak is segíthessen.

 

Ha én lennék a Chance Program marketingese, egészen biztosan Alex történetével próbálnám népszerűsíteni a problémás srácokra specializálódott Srí Lanka-i projektet. Persze lehet, hogy az nem lenne annyira hiteles, végül is Alex története egészen egyedi.

Alex még mentoráltként

22 éves volt, amikor apai nagynénje rábukkant a programra, és megkérdezte, nem lenne-e kedve kipróbálni? Nehéz belegondolni, mit érez egy 22 éves srác, aki addigra már évek óta tartó droghasználatot tudhatott a háta mögött, mikor felajánlanak neki egy ilyen lehetőséget. Az biztos, hogy folyamatos felügyelet mellett, egy távoli szigeten nem lehet a drogokba menekülni, és talán az egzotikus környezet sem annyira vonzó, ha az időnket önismerettel, önkéntes munkával, vadidegen terapeutákkal és egy rakás másik zűrös sráccal kell töltenünk. Alex azért ment mégis bele, mert nem volt már előre, ő pedig úgy gondolta, annál, ami most van, nagyjából bármi csak jobb lehet. „Úgy voltam vele, ha nem sikerül, legalább elmondhatom, hogy én mindent megpróbáltam. És akkor nyugodtan megölhetem magam.”

Alex most már nemcsak a saját „turnusán” van túl: többször is visszatért Srí Lankára, hogy mentorként segítse a Chance Programban résztvevő fiatalokat. Kicsit még izgul, mikor leülünk beszélgetni egy belvárosi kávézó teraszára, óvatosan kérdezi, hogy rágyújthat-e. Mára már csak ez az egy függősége maradt: a cigit 13 éves kora óta nem tudja letenni, de a drogok szédítően széles repertoárjából, amiket egykor napi szinten használt, már nem fogyaszt. Alex megváltozott, vagyis inkább megtanulta elfogadni önmagát és kezelni az érzéseit, és ez a máig is tartó, hosszú út Srí Lankán kezdődött.

Heroin helyett esély

Az ott záródó sötétebb időszak pedig talán 8 éves korában, amikor szülei elváltak. Alex rosszul viselte a válást, pláne, hogy apja az új feleségével Írországba költözött, ő pedig két ország között rekedt. Alex itthon rossz társaságba keveredett, elkezdte hanyagolni az iskolát, a focit és a gitárórákat, ezért úgy döntöttek, jobbat tesz neki, ha inkább kiköltözik apjához. „Végül kimentem, de eleve nehezen nyitok, az pedig, hogy nem beszéltem jól a nyelvet és évente költöztünk, szintén nem könnyítette meg a dolgot. Ráadásul minden nyáron, amikor hazajöttem, eltöltöttem 3 hónapot a régi társaságommal. Az egyik srác bátyja, meg az ő haverjai is benne voltak, a legidősebb fiú vagy 10 évvel idősebb volt nálunk. Ő volt a díler.”

A társaság révén Alex is gyorsan belekeveredett a drogozásba, azt mondja, szinte mindent kipróbált, egyedül a heroinnál állt meg, pedig azt is kínálták neki. Többnyire az utcán bandáztak, hamar napi rendszerességűvé vált a fogyasztás, ami a végére a kristály meth – vagy legalábbis valami annak mondott anyag – inhalálásában csúcsosodott ki. „Sosem ismertünk határt és mindig egymást ráncigáltuk bele a dolgokba” emlékszik vissza Alex, aki ugyan egy idő után észrevette, hogy az irányítás már kicsúszott a kezükből, nem igazán tudott tenni ellene.

Amikor hazajött Írországból, Szegedre járt haza, a hírhedt kisboltból vette ő is a biofüvet, mint annyi fiatal néhány éve.  „Még csak 18 évesek voltunk, én pedig arra gondoltam, már most sem bírjuk ezt az egészet. Ez uralkodik rajtunk. Amikor a barátom megpróbált rábeszélni, hogy próbáljuk ki a heroint, megijedtem: próbáljam ki a világ legjobbjának mondott drogot? Két hétig könyörgött nekem, aztán végleg összevesztem vele, így erre szerencsére sosem került sor. Ugyanakkor ezzel egyúttal elveszítettem az egyetlen barátomat is…”

Alex akkora már nagyon rosszul érezte magát, az emberek sorra elfordultak tőle, szülei, akik egy darabig segíteni próbáltak neki, szintén belefáradtak a harcba. Azt mondja, látszott rajta, hogy drogfogyasztó és úgy is kezelték az emberek. Ebben a zavaros időszakban néha hazaköltözött, volt, hogy itt töltött 1,5 évet, aztán megint visszament Írországba. A droghasználat, a szétesett élet és a magány depresszióhoz vezetett nála, ami pedig még inkább szerfogyasztásra sarkallta és már kész is volt az ördögi kör.

Mikor a Chance Program lehetősége felmerült, Alex már semmi mást nem csinált, csak szívott, az utazás előtt megpróbált 2 hetet józanul tölteni, hogy ne legyen túl megrázó a váltás. Azért azt mondja, akkor így is kemény volt 3 hónapot kibírni. Így érkezett meg Srí Lankára, fél lábbal még a drogproblémákban, de valami furcsa, nihilista nyitottsággal: „Úgy voltam vele, hogy én elengedem magam, csináljanak, amit szeretnének. Tudtam, hogy segítségre volt szükségem, szóval elhatároztam, hogy hallgatni fogok rájuk és hiszek benne, hogy tudnak majd segíteni. Szerencsére végül így is lett.” 

Nem nyávogtam, mert okkal mondták

Sokan teszik fel a kérdést, miért van szükség egy távoli, egzotikus szigetre ahhoz, hogy a problémás magyar gyerekeket kezelni lehessen? Alex szerint igenis sokat számít a hely, még akkor is, ha az első napokban az édeni szigetet pont olyan szürkének látta, mint az esős Írországot. „Éveken keresztül megszoktam, hogy minden szürke körülöttem, ezért nem is érdekelt semmi, mindig a földet néztem. Ez Srí Lankán is így ment egy hónapig, utána viszont valahogy elkezdtem gyönyörködni a növényekben, a hegyekben, az óceánban. Elkezdtem megbecsülni, hogy hogyan élhetek én az ottani emberekhez képest, miközben elgondolkodtam azon is, hogy lehet, hogy ők sokkal boldogabbak az ezeréves, ütött-kopott biciklijeiken?”

Alexék általában 8 körül keltek reggel, délelőtt órákra jártak, ebéd után pedig jöttek a külön programok – volt, hogy csoportosan, vagy csak a mellé rendelt, 24 órás figyelmet biztosító mentorral. Alex azt mondja, rengeteget kellett utazni a szigeten, amihez ugyan semmi kedve nem volt, de ahogy ő fogalmaz, „nem nyávogtam, mert tudtam, hogy okkal mondják, hogy menni kell”. Ő egyébként is nagyon be volt fordulva, ezért a terápiának nagyon fontos része volt, hogy kicsit kimozdítsák ebből. A megnyílásban rengeteget segített számára a pszichológusa, akivel Alex a mai napig tartja a kapcsolatot. „Nagy szerencsém volt vele” – emlékszik. „Előtte is voltam pszichológusnál, tinédzserkoromban vitt el anyukám, akkor mondjuk inkább csak ő panaszkodott rólam… Itt egészen más volt. Tudtam azt is, hogy pszichológushoz csak akkor érdemes menni, ha te is akarod és nem árt őszintének lenni. Ezért megpróbáltam a kezdetektől így hozzáállni.”

És már mentorként

Alex számára kezdetben egyáltalán nem volt cél, hogy másoknak is segítsen, bár azt mondja, mindig is volt benne valamiféle érzékenység mások problémái iránt. A szigetre viszont azért ment, hogy saját magával foglalkozzon, ezért elsősorban magára figyelt. Szinte észre sem vette, hogy saját terápiája közben ő lesz mások terapeutája.

A másik oldalon

„Volt egyszer egy barátom, akivel sokat füveztem, miután leraktam a keménydrogokat. Fél év találkozgatás után egyszer nagyon rosszul éreztem magam azért, hogy még mindig füvezek, nem tudom letenni és hosszas monológba kezdtem neki arról, hogy mennyivel jobb lenne inkább a családommal lenni ahelyett, hogy itt ülünk és szívunk télen a lépcsőházban. Olyan jól sikerült a kis beszédem, hogy ő másnap el is határozta, hogy le fog szokni, nem is keresett aztán…” – mesél mosolyogva Alex segítő karrierje előzményeiről. Mindig is előzékeny, segítőkész embernek tartotta magát, bár ennek néha ő látta kárát, mikor túl sok bizalmat szavazott meg ismeretleneknek.

Az elsődleges feladata az volt, hogy saját terápiájával haladjon, de mindenki nagyon meg volt elégedve fejlődésével – nem is csoda, hiszen nagyon akarta és nagyon sok munkát tett bele, hogy változzon. „Három hónapig voltam mentorált, majd 1 hónap kihagyás után már én is mentor lettem, saját srácot kaptam magam mellé. Eleinte nem volt szándékom, hogy mentor legyek, de a saját turnusomban azt vettem észre, hogy amikor interakcióba léptem a többiekkel, önkéntelenül is szolgáltam a fejlődésüket. Nagyon jó visszajelzéseket kaptam tőlük, pedig egyszerűen arról volt szó, hogy nagyon megszerettem az ottaniakat és szerettem volna segíteni nekik.” Alex a pozitív hangok hatására szép lassan kinyílt, megértette, hogy nem kell szorongania attól, hogy önmagát adja. Az elmúlt két évben már 5 mentoráltnak segített, mindannyian nagyon hálásak neki.

„Szerintem azért tudtak elfogadni, mert könnyen megnyíltam nekik, sokat sztoriztam, sok tanulságot mondtam a saját életemből. Biztosan az is érdekes volt nekik, hogy ilyen háttérből idáig jutottam. Nem tudok róla, hogy rajtam kívül lenne még ilyen mentor.”

Alex most szeretne pszichológiát tanulni és hosszútávon is valamilyen segítő szakmában elhelyezkedni. Jelenleg Írországban él és egy pizzériában dolgozik, igyekszik összeszedni a pénzt az egyetemre, miközben folyamatosan segít a Chance Program mentoráltjain.

Persze mindeközben továbbra is foglalkozik saját fejlődésével: a depresszió és a szerhasználat emléke nem múlt el belőle nyomtalanul, de már megtanulta kezelni ezeket, ha pedig mégis elakadáshoz érkezne, már képes segítséget kérni. „Lezártam azt a részét az életemnek, tudom, hogy már nem fogok visszatérni oda. Igyekszem úgy gondolni rá, hogy talán nem volt teljesen hiába: a múltamat úgysem tudom megváltoztatni, de legalább segíthetek vele másokon.” Mostanában azon lepődik meg, hogy régebben, mikor saját utazása elején az életéről kellett mesélnie, egészen könnyen ment neki, sokkal könnyebben, mint mostanában. „A programban mindig van élettörténet-mesélés és érdekes módon egyre nehezebben megy. Korábban valószínűleg eltávolítottam magamtól a saját történetem és igyekeztem érzelmek nélkül mesélni róla. Néhány dolgok súlya csak most esik le igazán. Muszáj átélni, hogy az ember meg tudja érteni.”

Alex végig igyekszik őszinte maradni, mikor saját problémáiról beszél, ezért azt sem titkolja el, hogy még mindig vannak nehezebb időszakai. Ilyenkor az is megfordul a fejében, hogy újra használjon, de erősebb az érzés, hogy nem akar újra lecsúszni. Rengetegszer kell nemet mondania magának, és tudja, hogy még kell is majd a jövőben. De most az a legfontosabb neki, hogy fejlessze magát és kézben tartsa az életét. A mentoráltakkal a lehető legfelelősségteljesebben próbál viselkedni, szeretné, ha minél többüknek segíthetne. „Ha nekik csak feleannyit ér a munkám, mint amennyit nekem ért, az már a világot jelentheti.”

 

A cikk eredeti verziója:

„Egyre nehezebb elmesélni az életemet” – Alex, a Chance Program mentoráltból lett mentora