Terapeutaként mindig a legnehezebb helyzetben lévő fiatalokkal foglalkozott: deviáns, antiszociális kamaszokkal. Kalandos élete során gyermekotthont és vegyesvállalatot is vezetett. Egyszer bérgyilkost küldtek rá. Vaskuti Pál, a Chance Program vezető szakpszichológusa, az élményterápia módszerének kidolgozója tizennégy évig Srí Lankára vitt ki problémás gyerekeket. A februári csoporttal már Görögországba utaztak.
Packó
– Hogy emlékszik vissza a kamaszkorára? Milyen gyerek volt: jó, rossz, kezelhetetlen?
– Nincs kezelhetetlen gyerek, csak nehezen kezelhető. Nagyon rossz gyerek voltam, most több diagnózist is kapnék: figyelemzavaros, hiperaktív, sajátos nevelési igényű.
Egyéni terápiák
– Ezért lett pszichológus?
– Szerelem miatt kirúgattam magam a Berzsenyi Dániel Gimnáziumból, hogy átkerüljek a lány iskolájába. Nagy nehezen sikerült. Az új magyartanárom mindenáron azt akarta, hogy menjek egyetemre. Mivel a szüleim és a nagyszüleim korán meghaltak, a nagynénim nevelt fel. Úgy gondoltam, az egyetemmel nem tehetek rá további terheket, de hogy teljesítsem a tanárnő kívánságát, az esélytelenek nyugalmával felvételiztem. A pszichológia szakot néztem ki, mert oda több mint kétezren jelentkeztek, de csak tizennégy embert vettek föl. Másik szaknak az angolt választottam, ahol csak diplomata szülők gyerekeivel álltak szóba. A szóbelin velem szemben az asztal bal oldalán ültek az angol-, a jobb oldalon a pszichológiatanárok. Azt se értettem, hogy mit kérdeztek angolul! De észrevettem, hogy a pszichológusok közül az egyik súg nekem. Amikor pszichológiából tettek fel kérdéseket, akkor az angoltanárok súgtak. Erre azt mondtam: „Nem lenne egyszerűbb, ha egymást kérdeznék?” Felnevettek, és legnagyobb meglepetésemre felvettek. Egyébként gyerekkoromban sokat hallottam a pszichológiáról, mert Popper Péter pszichoterapeutát régóta ismertem. Mint árva gyereket az egyik tanító nénim felkarolt, és a családjával gyakran nyaraltunk együtt a Balatonon Popperékkel. A mi időnkben úgy lett valaki pszichológus, hogy az egyetem elvégzése után el kellett járni egyéni terápiára, pszichoanalízisbe. Négy évet feküdtem a díványon. Mi nagyon komoly képzést kaptunk. Még abban a szerencsés korszakban lettem pszichológus – 1977-ben végeztem –, amikor a rendszer úgy működött, hogy sok-sok év után a „mester” felszabadította az „inast”. Ma úgy jönnek ki az egyetemről a hallgatók, hogy beteggel még nem is találkoztak. Ez az én generációm hibája. Mi ezt megkaptuk, de valamiért már nem adtuk tovább. Popper Péter mellett a SOTE I. Számú Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgoztam. Huszonkét évesen azt mondtam neki, hogy annyi mindent tud a világról, annyi tapasztalatot összegyűjtött, adja át nekem a tudását. Beleegyezett. Két hónapig minden este jártam hozzá, hajnalig mesélt. Szoros kapcsolatba kerültünk, azt mondta, majd én viszem tovább az intézményt. Aztán egy nap kijelentette, hogy kirúg. Kérdezem, miért. – Mert nem szeretsz engem. – Hogy mondhatsz ilyet, hatéves korom óta ismerlek! – Aha! Azt se tudod, hogy nem szeretsz engem. Akkor még veszélyesebb vagy!
– Hogyan lett a rossz fiúból ifjúsági és gyermekotthonok igazgatója?
– Úgy, hogy tudom, mi kell a hasonlóan viselkedő gyerekeknek. Megkaptam a zugligeti Szilágyi Erzsébet Gyermekotthont, ahol antiszociális lányok éltek 12–18 éves korukig. A rendszerváltás után a francia kisasszonyok visszakapták az épületet, ezért az önkormányzat pénzt adott egy másik épületre. Kitaláltam a gyermekotthonok lakásotthoni koncepcióját. Egy telepen volt a központi épület, és körülötte a házak, ahol a gyerekek laktak. Évekkel később az ott lakók közül többen megírták, hogy „Packó, a veled töltött évek – Packó kutyának hívtak – voltak a legjobbak életemben”. Néhányukkal máig tartom a kapcsolatot. Hat évig vezettem a Szilágyi-gyermekotthont, aztán egy perc alatt eldöntöttem, hogy felmondok.
– Mi történt?
– Az egyetemen tanultunk az alvás és az álom pszichológiájáról. Kísérletek bizonyítják, hogy az embernek elég négy óra alvás. Aki nyolc órát alszik, hatvanéves korára húsz évet ágyban tölt. Viszont ha csak négyet alszom – ahogy azóta is –, tíz évet nyerek. Estig dolgoztam a magánbetegekkel, hajnalban pedig kimentem taxizni. Az egyetem után elkezdtem olvasni Thomas Mann József és testvérei című regényét. Otthon nem tudtam, mert a bátyámmal ránk maradt nagy lakásban állandóan jöttek-mentek az emberek. Elszegődtem személyi sofőrnek a péti Nitrogénművek vezérigazgatója mellé. Péten laktam a munkásszállón, reggel hatkor mentem a főnökért a felmelegített kocsival, és míg ő tárgyalt, én olvastam. Két hónap alatt befejeztem a regényt, majd fölmondtam. Szerintem a pszichológiai tudásom nagy része abból a könyvből származik. A gyermekotthont azért hagytam ott, mert végig akartam járni József útját, miközben írok egy forgatókönyvet. Kijutottam Izraelbe, ahol Tel-Avivban szakács lettem. Egy évvel később kitört az intifáda, és hazajöttem. A következő évben, 2001-ben megszületett a forgatókönyv. Arról szól, hogy mi történne, ha a 90-es évek Magyarországán élne egy olyan karakterű és megjelenésű ember, mint József, aki mindenféle kutakba esik, állami gondozásba kerül, fel-le megy az élete. Mindenkinek elküldtem a könyvet, de senki nem vállalta. Pedig jó, tudom, mert amikor odaadtam az általam korábban vezetett gyerekotthonban felnőtt srácoknak, sírtak rajta.
Help falu
– Hogyan lett a Street Style svéd–magyar vegyesvállalat igazgatója?
– A nevelt fiam, Tas fiatalon remekül BMX-ezett. Segítettem neki biciklit venni, versenyekre eljutni. Mivel az egyik évben országos hetedik lett, aztán magyar bajnok, később világbajnok, úgy gondolták, nagyon értek a tehetséggondozáshoz, és felkértek szövetségi kapitánynak. Egy nap megkereste a vezetőséget a svéd gördeszka-világbajnok, aki az Amerikából importált deszkáival Kelet-Európa felé kezdett terjeszkedni. A Szabadidősport Szövetségben egyedül én tudtam angolul, így én lettem a vegyesvállalat igazgatója. Nagyon klassz időszak volt. Később Tas a barátaival betanult egy BMX-számot, melyet először a Fővárosi Nagycirkuszba hívtak meg, majd egy hongkongi menedzser egy kínai turnéra. Így lettem cirkuszmenedzser Ázsiában.
– Évekig élt Srí Lankán. Gondolom, nem turistaként jutott ki.
– Nem. Jól menő magánpraxisom volt Budapesten, mikor 2004. december 26-án megmozdult a föld Indonéziában. Cunami söpört végig, és megölt több mint kétszázezer embert. A szökőár után két héttel a Magyar Vöröskereszt gyűjtést szervezett a televízióban, és a pénzből árvaházat akartak építeni Délkelet-Ázsiában. Akkor jutott eszembe az ötlet, hogy az árván maradt gyerekeknek és a gyerekeiket, unokáikat elvesztett szülőknek, nagyszülőknek építsünk egy falut, ahol új családokat alkothatnak. Néhány munkatársam beköltözött a lakásomba, és két hét alatt kidolgoztuk a Help falu koncepcióját. Elég vad elképzelés, hogy egy sérült gyerek és egy sérült szülő összekerüljön, de a buddhisták a karmában és a reinkarnációban hisznek, képesek elfogadni, hogy az elvesztett családjuk helyett kapnak egy másikat. Egy hónappal a tévéműsor után bevittem a falu tervét a Vöröskeresztnek, ahol iktatták, és azóta se válaszoltak. Végül a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány finanszírozta a Help falut, mely másfél év alatt felépült. Huszonhárom gyerek és tizenhárom felnőtt talált otthonra. A szociális miniszter asszony a családjogi törvényt is átíratta, mert Srí Lankán addig nem létezett nevelőszülői jogviszony. Én neveztem ki a Help falu igazgatójának azt a helyi férfit, akivel később vitába keveredtem, mert különböző indokokkal ki akart rúgatni mindenkit: a gyerekeket, nevelőszülőket, engem. Miután erre rájöttem, meg akart öletni a maffiafőnökkel, aki szerencsére először kihallgatott. A kihallgatás végén azt mondta: – Te jó ember vagy. Megöljem azt a másikat? – Dehogyis, nem kell! – tiltakoztam. Egyébként ez a maffiafőnök az egyik miniszter volt ott…
– A Help falu ötletéből született meg a Chance Program a nehezen kezelhető gyerekek számára?
– Igen. Volt két heroinfüggő fiú, akik abban a gyerekotthonban nőttek fel, melyet korábban én igazgattam. A Baptista Szeretetszolgálattól lehetőséget kaptam, hogy valakit kivigyek magammal, aki segít a falu építésénél. Gondoltam, ez az egyik drogos fiúnak jót fog tenni. Jót is tett, teljesen rendbe jött. Az ő példája adta az ötletet. Az a fiú azóta is dolgozik, családja lett, nem drogozik. Srí Lankán tudtuk meg, hogy a másik fiú itthon túladagolásban meghalt. A Chance Program főként kamasz gyerekeket nevelő családok problémáival foglalkozik. Az élményterápia koncepciója az, hogy távoli és a megszokottól eltérő kultúrájú helyre vigyük a fiatalokat. Egy-egy út két és fél hónapig tart, maximum öt gyerekkel utazunk, akik az egyéni és csoportterápián kívül mentorok segítségével fejlődhetnek, tanulhatnak. Önkéntes munkát is végeznek, és számos kihívást jelentő programon vesznek részt. Több mint tíz évig Srí Lankára jártunk, idén februártól májusig Görögországba, Kalamatára megyünk. A csoport úgy indul, hogy először én mesélem el az életemet, utána a mentorok, végül a gyerekek. Így mutatkozunk be egymásnak. Az én élettörténetem három-négy napig tart, tele anekdotával, imádják a gyerekek. Szoktam nekik bűvészkedni is, mert Rodolfótól sok trükköt megtanultam. Minden pszichológiai munkánál a legfontosabb a bizalom elnyerése. A csoportban a gyerekek rájönnek, hogy pozitív lehetőségeket használva sokkal izgalmasabb a világ, hogy lehet máshogyan is élni, és érdemes is. Kinn teljesen másnak ismerik meg magukat. Akinek egész életében azt mondták, hogy rossz vagy, elviselhetetlen, egyszer csak azt hallja, hogy ügyes és tehetséges gyerek. A csoportokkal nagyon szórakoztató helyzeteket élünk meg, a humor fontos eszköz.
Bárki lehet mentor
– Két-három hónapot külföldön eltölteni nem olcsó mulatság. Ki finanszírozza az utakat?
– Általában a családok. Valóban drága, mert sok mindenért kell fizetni. Van egy cégünk, az elméleti profitunkból már tizenöt fiatalnak fizettük az útját. Egyszer valaki azt adta magának születésnapi ajándékul, hogy vállalta három gyerek költségét. Később kijött a családjával, de kérte, hogy ne áruljuk el a srácoknak, ki ő.
– Mit csinálnak a mentorok?
– Ők általában azt mondják, hogy velem nagyon nehéz dolgozni, mert kiszámíthatatlan vagyok. De szeretnek, mert sok sikerélményben van részük. Van olyan, aki már tizennégy csoporttal jött velem. Fontos, hogy a gyerekek egész más környezetben olyan felnőttekkel találkozzanak, akik másként reagálnak, mint otthon a körülöttük élők. Nem szabad belemenni abba az utcába, amelyet megszoktak. Ehhez kell jól kiválasztani a mentorokat. Eddig nyolcvan gyereket vittünk ki, két srácon kívül mindegyiknél értünk el változást. Persze volt olyan is, akinél ez nem látszott rögtön. Vannak, akik évekkel később jelzik, hogy most értették meg, hogy mit kaptak az élményterápiás utazáson. A mentoroknak mindig azt magyarázom, hogy felejtsék el azt, amit addig tanultak. Közülük az egyik legjobb egy fodrászlány volt, aki korábban drogozott, és saját magát húzta ki a bajból. Huszonkilenc évesen kivittem mentornak, és rábíztam egy tizenhat éves drogos fiút. Kiválóan dolgozott vele. Ma már ő tanítja be a mentorokat. Eddig nyolcszáz jelentkező közül huszonötöt választottunk ki. Bárki lehet mentor, nem a végzettség számít, inkább az, hogy kibír-e engem.
Az eredeti cikket itt olvashatják:
https://magyarnemzet.hu/lugas-rovat/packo-7767638/