Sebők Bori írása

Kahawa forgalom nélküli kis mellékutcáin motorozunk Félixszel a rikító színes házak, a felázott telkek, a kicsi, chipsszel, kókusszal és banánnal zsúfolt kirakatú boltok előtt. A házak előtt iskolás gyerekek ácsorognak egyenruhában és meztelen felsőtestű szarongos férfiak, akik az érinthetetlenek kasztjába tartoznak. Integetünk nekik, ők meg bámulnak, csak úgy, mert ez a szokásuk, meg azért is, mert egy tizenkét éves gyerek vezeti a motort. Gengszterfilm délidőben 20 kilométer per órás sebességgel minden nap, közvetlenül a tanítás után, kicsivel az ebéd előtt.

Motorozás közben remekül lehet fontos ügyekről beszélgetni, most például Félix komolyan elmagyarázza nekem, hogy milyen is egy 12 éves gyerek, és hogyan kellene bánnom egy ilyennel, mármint vele. Először is ne anyáskodjak. Hoppá. Ilyet még sohasem mondott nekem senki, azt hiszem, nem vagyok egy különösebben gondoskodó típus. Persze ez most egy önismereti kirándulás, úgyhogy bármi kiderülhet. Don’t take it personally! Ez itt az egyik legfontosabb szabály, amit, bármilyen nehéz is, mindig észben kell tartani. Akkor is, ha a mentoráltad üvöltözik veled, vagy teszem azt köpköd, és akkor is ha az a baja, hogy anyáskodsz. A dolgok legnagyobb része nem rólad szól, viszont a dolog természetéből adódón megszenveded. Félixnél már az ideérkezéskor rájöttünk, hogy az lenne a legfontosabb, hogy végre gyerek lehessen egy kicsit, ne kelljen megjátszani azt a macsó gengszterparódiát, amit az intézetből és az utcáról magával hozott, és hol meggyőzően hol idétlenül és viccesen alakítja mint egy paródiát. Hogy ne neki kelljen viselnie a felelősséget. Nehéz, rögös úton zötykölődünk, sokszor lerázza magáról a gyerekszerepet. Szerencsére vannak itt színészek, Pali ötlete, amit már nagyon várok, hogy Peti játssza el Félixet egy fél napig, hogy Félix kívülről ráláthasson saját magára. Itt szúrnám közbe, hogy a színházi megoldások elég gyakoriak itt a messzi Kahawán.

De hogy is néz ki ez az egész. Az egyik csoportterápián (amiből rendszerint napi három van, reggel-délben-este) Pali a vitorláshajó metaforájával írta le az élményterápiás működést  – ebből a képből talán megérthető valamennyire. Minden gyerek, a mentora (vagy mentorai) és Pali, beülnek az ideérkezéskor egy képletes vitorláshajóba, a gyerekek fújják a szelet a vitorlába,  azáltal, hogy megmutatják magukat, a sérüléseiket,a  problémáikat az itteni, általuk is alakított helyzetekben, Pali pedig kormányoz és azért felel, hogy jó irányba haladjunk és eljussunk a túlsó partra. A mentorok pedig – az elmélet szerint – éjjel-nappal segítik a szélfújását és a vitorláskormányzását. Hát valahogy így vízi úton próbálunk haladni, bár néha inkább úgy érezzük, hogy a hajó mellett kapálózunk a vízben.

„Most hülyeséget csináltál, de szeretlek.” Lóci ilyen és hasonló előre megírt cédulákat oszt Kristófnak, ha épp elrontja mindannyiunk játékát, vagy szétveri az aktuális helyzeteket, legyen az csoportmegbeszélés, buszon ülés, a nagy fekvő Buddha megnézése vagy akár strandolás. Kristóf minden cetlit érdeklődéssel és figyelmesen elolvas, és aztán kis kizökkenés után teljes lelki nyugalommal folytatja ugyanazt, amit előtte. Egészen a 30. cetliig, mert az végül elkezd hatni. Az elmúlt napokban Kristófon volt a fókusz, aki egyébként a dobolástól a szörfözésig mindenben nagyon tehetséges. Kristóf nagyjából olyan viselkedésmintákkal érkezett ide, mint egy négyéves. Ez elég komoly feszültségeket generált, hiszen mi úgy álltunk hozzá és azt vártuk el tőle, amit egy tizenhárom évestől. Egészen addig, míg Pali rá nem jött, hogy hagynunk kell, hogy  megélje a négyéves korát, és ha ezt megkapja, utána majd magától is fel akar majd nőni. Legalábbis egy kicsit följebb mint most. Váltottunk, és onnantól mindenki más hangsúllyal, szóhasználattal, elvárásokkal fordult hozzá. Kristóf pedig mint egy négyéves felfedez, kipróbál, fél, rosszalkodik, cukiskodik. Ez az út talán működik. Már látszanak kicsi változások, fiúsabb, vagányabb, koncentráltabb.

Lóci és Kristóf, ma elmentek Sigiryába, hogy egy kicsit kettesben legyenek, és feldolgozzák az elmúlt napok eseményeit. Furcsán üresen áll a szobájuk. Peti és széphangú mentoráltja, Marci egy saját számon dolgoznak, aminek az előkészületeit Hikkaduwánál, a parton egy elhagyatott csónakban végezték. A helyi srácoknak is annyira megtetszett a játékuk, hogy odagyűltek köréjük dobolni, és összehoztak közösen egy szingaléz dalt Marci gitározása mellett.

Benike hozza a szokott formáját, ami az élénkséget illeti, de már sokkal szelídebb, mint az elején volt, hasbabokszolás és csikizés helyett megtanult simogatni. Az új káromkodás a banán, amit nagy élvezettel használ. A BANÁN életbe! Pali koncepciója szerint Benikét egész életében csak büntették és jutalmazták, itt most mi ezt próbáljuk  kerülni, hogy kiléphessen abból a rosszgyerek szerepkörből, amit éveken keresztül felépített magának. Hogy megváltozhasson az önmagáról alkotott képe.

A legnagyobb sláger a srácoknál és a mentoroknál egyaránt a wakeboard. Különböző tehetséggel, de nagy svunggal és lelkesedéssel siklunk a lagúnán a motorcsónak nyomában. On the highway szárazon és vízen.

Az itteni kultúráról még annyit, hogy úgy tűnik, a legveszélyesebb ázsiai fertőzés a pakett. Mindenkit elkapott, a gyerekeket sem lehet lepattintani róla. Ez amúgy egy Pali féle kártyajáték, ami komoly koncentrációt, gyorsaságot és multitasking extrát igényel. Ahhoz képest, hogy az első napokban egy sima „most mutasd meg”-et is elmosott a srácok versenyt fingása, egész jól állunk. Csak az a kár, hogy folyton Pali nyer. De ez nem marad így sokáig, az biztos.