Vaskuti Pál bejegyzése:

Nem is tudom, melyik a legnehezebb.

Talán a mostani, mert ennek a következményei még beárnyékolják a mindennapjainkat.

Az első másfél éve történt. Antiszocialitás és indulatkezelési problémák miatt hoztunk ki Srí Lankára egy 16 éves fiút, aki legelső nap állon vágott a parton egy kígyóbűvölőt.

Most az egyik mentorunk vágott állon minket és Kahawa közösségét.

Mindkét esetre mondhatjuk, hogy „nem tehet róla”.  Tehet-e az indulatkezelési problémákkal küzdő gyerek, ha elszalad a keze? Tehet-e egy harmincéves lány arról, ha beleszeret egy helyi surf oktatóba?

A gyerekek és a mentorok is aláírták a „Terápiás megállapodás”-t, melyből idézek:

Kahawában magyarnak lenni sajátos értéket képvisel, minden résztvevő élvezheti azt a különös megbecsülést, szeretetet és tiszteletet, ami a korábban itt önkéntesként dolgozó, majd később terápiás vagy turisztikai célból ideutazó magyarok érdeme. Mindenkitől személyesen elvárjuk, hogy ezt a jó hírnevet erősítse, az itt élőkkel udvariasan és a helyzetből adódó tisztelettel, szívélyességgel viselkedjen. Különösen érzékeny terület a szingaléz fiatalok szemérmessége, melybe beletartozik, hogy nincsenek hozzászokva a „kokettáláshoz, flörtöléshez”, és hogy intim kapcsolatot a szingaléz kultúra csak házasságban fogad el.

Nem volt más választásunk, mint minden kapcsolatot megszakítani korábbi mentorunkkal, s fiam, Gergő, aki pszichológusként dolgozott eddig a gyerekekkel, átvette Tamás mentorálását.

A négy gyerekkel mostantól négy felnőtt dolgozik.

És persze a kultúra, melyből ennek kapcsán is sokat megértettünk.