Köszönöm Dietmárnak, hogy 2005-ben megértette velem, mekkora favágást csináltam 30 évig, hagyományos keretek között működő pszichológusként. Mindig a legnehezebb
helyzetben lévő kamaszokkal és fiatalokkal foglalkoztam, és nem gondoltam, hogy van olyan módszer, mellyel a rendelő sterilitása, védettsége és biztonsága nélkül sokkal nagyobb és tartósabb eredményt lehet ezeknél a gyerekeknél és családjuknál elérni.

Rick Nóra készített a Magyar Televízió részére „Léleksimogató” címmel egy filmet 1996-ban, melyben az akkor 15 éves Diti a következőket mondja: „Én ott vagyok lenn a mélyben. Sötét van. Látom a fényt a verem mélyéről. Ki akarok jönni, de nem tudok. Kellene egy létra,és valaki, aki leengedi értem.”

Mi történt vele Srí Lankán? Egy számára teljesen új, elfogadó és szeretetteljes környezetben megismerte magát egészen másnak, mint korábban. Újraindított. Maga mögött hagyta a „narkóst”.

Diti attól gyógyult meg, hogy lenyűgözte a szingaléz munkásokat, hogy minden nap együtt dolgozott velük a HELP Falu építésén. Kahawa lakóit lenyűgözte a kedvessége, nyitottsága. Új volt neki, hogy nem kell a szer a „boldogsághoz”. Megismerte, elfogadta és megszerette önmagát.

Ezt írta tegnap: „Azóta is dolgozom, családi életem is rendben A kisfiam iskolás és jó tanuló Én tiszta vagyok azóta is, hála Palinak.”

Rajta kívül még 79 gyerek (fiatal felnőtt) élte meg ugyanezt az elmúlt 14 év alatt. Korábban is tudtuk, hogy a környezetből való kiemelés, és a pszichoterápiával kombinált munkaterápia hatásos rehabilitációs eszközök.

A Chance Program által kidolgozott élményterápiás utazás sajátossága a széles korhatárú (6 – 60 éves), nem tünet-specifikus terápiás közösséggel foglalkozás egy, a páciensek számára teljesen ismeretlen kultúrában. A kis létszámú (maximum öt gyerekből és a segítőkből álló) csoport, és az egyéni terápiás tervek végrehajtása biztosítják a hatékonyságot.

A második gyerek szülei válása, apukája elköltözése után kezdett megzuhanni. Belejátszott az is, hogy bátyja kezdte átvenni az apa szerepet, amit végleg nem bírt elviselni. 12 éves korában kapott rá az italra, 14 évesen masszív alkoholista lett.  A bakancs, a szegecselt bőrszerkó és a punk taraj mögött egy sebezhető, érzékeny, nagyon okos és fergeteges humorú gyerek volt.

Házasságban él, önálló lakása és két állása van. Most várják a kisbabájukat.

Ezt írta tegnap: „Srí Lanka jelentős fordulatot hozott az életemben. Kiszakadtam egy rossz társaságból és megtanultam más szemmel nézni a világot. Ma elégedett vagyok az életemmel és a munkámmal.”

Srí Lanka lakosainak többsége szingaléz. A szingalézek többsége buddhista. A buddhisták nem fogyasztanak kábítószert, és nem isznak alkoholt. Mindkét gyerek megtanulta tőlük, hogy nem kellenek tudatmódosító szerek a boldogsághoz.

Ha lett volna módom, 2005-ben kivittem volna Lacikát is, akivel Diti korábban nyomta a heroint. Ő szinte egész életében gyermekotthonokban élt. Sehol nem voltak olyan tárgyi és/vagy személyi feltételek, melyekkel az állami illetve önkormányzati gyermekvédelmi rendszer segíteni tudott volna neki helyretenni megrázó kisgyerekkori élményeit.

Adottságai és képességei alapján bármi lehetett volna belőle. 24 évesen kábítószer túladagolásban halt meg. Legalább ennyi emlék legyen róla.