2019 nyarán Görögországba utaztunk 5 mentorálttal. Egyik 17 éves résztvevők tavasszal a szobájából sem mozdult ki, de vállalta a velünk való munkát, és elképesztően sokat dolgozott magán. Sokat segített ebben a családja látogatása. Édesapja levelét alább olvashatjátok:

A most 17 éves lányom nem volt átlagos gyerek már az óvodában és az általános iskolában sem. Nem átlagos módon játszott, igazi kapcsolatokat nem alakított ki, lányos dolgok nem igazán érdekelték. A nevelés során próbálták-megpróbáltuk alkalmazni rajta a szokásos büntető-jutalmazó külső kényszereket, amelyek azonban egyszerűen nem érdekelték. Ehhez hozzátett a két évvel fiatalabb – szintén nem teljesen egyszerű – öccse megszületése és egy válás 8 éves korában.  Volt testvérféltékenység és agresszió bőven.

Az általános iskola elvégzése után gimnáziumba került, ahol 3-4 hónap után elkezdődtek a problémák. Bár kifejezetten jó tanuló volt (természettudományos tárgyból volt országos döntős is), szorongott az egésztől, elmondása szerint komolytalannak és értelmetlennek gondolt egy csomó iskolával kapcsolatos dolgot és én nem találtam olyan észérvet, amivel ennek ellent tudtam volna mondani. A kortársaival nem volt közös témája, a velük való kapcsolatot kerülte. Az osztályfőnöke javaslatára a nevelési tanácsadó és később a megyei szakértői bizottság elé került, ahol autizmus spektrumzavart állapítottak meg nála. Az eljárás alatt (ez több, mint egy évig tartott) egyre szorongóbbá és elutasítóvá vált (egyébként az eljárás elhúzódása miatt lassan és is…), a kortársaival érdemi élő kapcsolatot nem alakított ki, kivéve az interneten. Időközben a szorongásával pszichiátriai kezelésre szorult és magántanuló lett. Rosszkedvűvé vált, össze-vissza aludt, nem lehetett kimozdítani, az interneten kívüli kapcsolata a pszichiáterrel, egy pszichológussal és a vele és az öccsével is foglalkozó gyógypedagógussal való heti néhány találkozásból állt.

Közben persze a családtól, az ismerősöktől folyamatosan kaptam az ívet, hogy „miért nem mutatom meg neki … mi az, hogy nem megy el iskolába … ez a kötelessége … mert ha ők ezt csinálták volna, akkor hogyan lett volna …”, stb. és én nem mindig mondhattam nekik, hogy semmi, mert ez sem akadályozta meg őket abban, hogy nyilvánvaló hülyeségeket beszélnek (meg, hogy rohadékok legyenek másokkal). A lányommal foglalkozó pedagógusok ennél  türelmesebbek voltak, tőlük csak segítséget kaptam, de igazából nekik nincs eszközük az ilyen problémák megoldására, nem szakemberek ebben.

2019 májusában olvastam az interneten a Chance Programról és pár nap gondolkozás után írtam a megadott email címre. A Pali válaszolt, két napra rá személyesen hármasban találkoztunk. Nagy vonalakban megbeszéltük, hogy miről van szó és a mentorokkal való egyeztetés után vállalták az lány kezelését. Ezután egy második találkozás során a lányom megismerkedett a mentorával és megbeszéltük a technikai részleteket.

Az itthon vele foglalkozó szakemberekkel is megbeszéltük a dolgot, mindenki nagyon támogatta, a pszichiátriai gyógyszerről még a kiutazás előtt leállították a lányomat.

A csapat július első napjaiban utazott Görögországba. Az első telefonhíváskor a lányom a teljes rendelkezésre álló időben az utazásról és a kint töltött időről beszélt, a felfedezéseiről, a magyar és a görög szokások, ételek és környezet közötti különbségekről olyan sebességgel, hogy alig tudtam követni.

Én a fiammal a két hónapos kint tartózkodás félidejénél autóval utaztam ki és tíz napon keresztül részt vettünk a csapat életében. A környék és a környezet nyugodt, szép mediterrán táj, ahol kevesebb a turista, a lakói mezőgazdasággal foglalkoznak. A kintlétünk nem kimondott nyaralás volt, a  foglalkozásokba is bevonódtunk, de sokat kirándultunk, beszélgettünk és megismerkedtünk a többi gyerekkel és az éppen ott tartózkodó vendégekkel és a lendületesen rugalmas görög közúti közlekedéssel. Pár nap után az egyébként elég zárkózott (lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá) fiam is felszabadultan töltötte az időt a többiekkel, szemtelenkedett és beszélgetett a felnőttekkel, részt vett a játékokban és a házimunkában is.

Hazautazásunk után tovább tartottuk a heti kapcsolatot, a lányom minden alkalommal örömmel beszélt arról, hogy mi történt vele a héten.

Augusztus végén érkeztek haza, éjfélkor jókedvűen találkoztunk a repülőtéren. Szembetűnő volt a változás – és nem csak a lányom esetében, hanem a többi résztvevőn is látszott, hogy kevésbé elutasítóak, jókedvűek, alig bírtunk hazaindulni, mert még sokáig beszélgettek a repülőtéri előcsarnok előtt.

Kellett pár nap, hogy a lányom az utazás fáradalmait kipihenje. Továbbra is magántanuló. Már jókat lehet vele beszélgetni és másokkal sem olyan elutasító. Még sok feladat vár ránk, de úgy látom, hogy kimozdult a holtpontról, terveiről – ezek egyelőre nem nagy tervek – beszél. Nyitottabb lett, jobban elfogadja és kezeli mások hülyeségeit (az enyéimet is). A testvérével is jó a kapcsolata és én is sokat tanultam a kintlétem hatására, megváltoztak a prioritásaim is és a lányommal való kommunikációm is javult, úgy érzem.

A programnak köszönhetően szerintem jó irányba indult el, rugalmasabb lett és én is sok újat megtudtam róla és magamról. Valószínűleg a saját maga megismerésében is tett lépéseket, ami a további életében hasznos lesz számára. Nem szorong.

Az biztos, hogy a program egy nagyon jó kiindulás arra, hogy egy problémás gyermek vagy fiatal felnőtt jó irányba induljon el és a szülő is jobban megismerje önmagát, köszönhetően a csapat hozzáállásának és szakértelmének és a jól megválasztott mentoroknak.