Amióta itt vagyunk, azóta nem győzök csodálkozni azon, mekkora változás van Dorkánál. Elég hihetetlen még nekem is, hogy most már több mint két napja egy szál habcsók sem volt, Dorka nem tör ki, nem borul el, nem csapkodja az ajtókat és nem ordít velem. Mert azért én arra számítottam, hogy amint én kiérek, előhozom belőle a régi sémákat, de szemmel láthatóan nem lett igazam.

Már két napja, hogy itt vagyunk, úgyhogy már látom, mi minden változott Dorka viselkedésében. Határozottan kompromisszumkész lett, nem borul ki, ha nemet mondok neki valamire, csak az első órában rögtön 4 olyan helyzet adódott, amire Dorka otthon kitöréssel reagált, most pedig csak tátottam a számat, hogy mennyire rugalmasan igazodik az adott helyzetekhez, emberekhez. Itt a 11 évestől 61 évesig van mindenféle korú ember, mindenféle problémával, akikkel mind megtalálta a hangot, beilleszkedett közéjük és alkalmazkodik hozzájuk. Nincsenek már azok az apró kötekedések, amikkel felpiszkálta a körülötte lévőket, nincs ordítva elrohanás, van helyette érzésekről beszélgetés, amiket ő kezdeményez és tündérmazsolaság, amikor összepuszil és jól megölelget. A legszenzációsabb az egészben az, hogy meg lehet beszélni vele értelmesen a konfliktusokat. Meg. Lehet. Beszélni. Sosem volt így, nem volt vevő a megbeszélésre, rögtön harcolt. Most nem. Most ha felcsattan, szinte azonnal észbe kap és hangnemet vált, amin már lehet beszélgetni.

Borcsával a veszekedések nem szűntek meg, ugyanúgy kötekednek egymással, mint valószínűleg minden kis korkülönbséges testvér. Csakhogy azzal ellentétben ahogy eddig volt, most már nem megy vérre köztük a vita és nincs világ vége attól, ha nem tudnak megegyezni valamilyen játékban. Valójában az ő veszekedéseik sokkal kisebbek és csendesebbek, mint amiket mi előadtunk gyerekkorunkban a bátyámmal, úgyhogy ezt én a teljesen normális kategóriába sorolom, ami köztük történik.

Azt kell mondanom, hogy a Chance Program és az itt dolgozó emberek zseniálisak. Így belülről ahogy látom, pont a maga kötetlenségével, családias hangulatával hatásos. Nincs szakadék a pszichológusok és “páciensek” között, nincs a kényelmetlenség, feszengés, hogy ő az orvos, a gyerek meg valamiféle beteg, akit most az okos dokibácsi jól meggyógyít. Olyan szívet melengető pillanatok vannak helyette, hogy Pali, a vezető pszichológus reggel odajön a gyerekekhez és megkérdezi, hogy aludtak és csibének hívja a lányomat, elviszi magával vásárolni, ami közben jókat beszélgetnek. Meg olyan is van helyette, hogy itt ülnek kint a teraszon a mentoráltak és a mentorokkal zenélnek.

Julcsika pedig tátott szájjal hasal a földön és le van nyűgözve a csörgéstől-zörgéstől, gitározástól, dobolástól. És még az is előfordul, hogy leteremtik őket a mentorok a sárga földig, ha úgy viselkednek, hogy az elfogadhatatlan. Mondom én, hogy olyan, mint egy nagy család, amibe belefér minden: egymás ugratása, közös programok, veszekedések, ölelések, beszélgetések. Egy ilyen közegben tényleg csak magához tér az ember, nemcsak a gyerek, hanem a szülő is, hogy lám, ezt így is lehet, küzdelem nélkül, könnyedén, kifejezve az érzéseinket.

Beleszerettem a Sír Lanka-i emberekbe. Meg a helybe. Meg a kókuszdiókba. És a sétáló tehenekbe, az óceánba, a mosolyokba.

Mosolyokból itt rengeteg akad, úgy tűnik a helyieknek mindig van egy tartalék nevetésük, amit csak neked tartogatnak, hogy amikor vadidegenül meglátnak, akkor egy integetés kíséretében átnyújtsák. Már ez önmagában annyira más az otthoni közhangulathoz képest, hogy ha valaki depressziós, akkor egyszerűen nem bír rosszkedvű maradni egy ilyen közegben. A sok ideggyógyszer helyett a pszichiátriákon azt hiszem elég lenne felírni Srí Lankát receptre, hogy töltsön el a helyiek között pár hónapot az, aki azt gondolja az élet szar és nincs értelme semminek. Azért vagyok épp annyira telítődve a Srí Lanka-i emberek mosolyával, mert egyrészt pár napja hivatalosak voltunk a Help Falu egyik gyermekének 6 éves szülinapi vacsorájára, ahol megérintett az itteni emberek végtelen kedvessége és közvetlensége. Vicces volt, hogy itt nem szokás a babákat elkérni a szüleiktől, csak úgy kiveszik a kezedből egy ilyen összeröffenés alkalmával, amitől az én Julcsim sokkot kapott kicsit. De nagy mosollyal teszik ezt is, örömmel és életigenléssel.

Másrészt elmentünk Borcsával sétálni a környéken. Direkt kis utcát választottunk, ahol kicsit beleszagolhatunk abba a miliőbe, ami még véletlenül sem a turisták köré szerveződik, ahol a helyiek a mindennapjaikat élik. Itt aztán szaladtak ki az emberek a házaikból, köszöngettek, integettek, a gyerekek még egy darabon el is kísértek minket. Nem akartak tőlünk semmit, csak tetszettünk nekik a fura bőrünkkel és ruháinkkal, Julcsira meg főleg rácsodálkoztak, ő kapta a legszélesebb mosolyokat. Ilyen emberek között elmúlik a túlhajszoltság, stressz és gyomorgörcs mindenkiből.

Terápia, óceánpartozás hármasban

A Srí Lanka-i családterápia mindenkinek egyénre szabott, nálunk egész más menete van, mint másoknak. Problémától, családtól, összetételtől, ezer dologtól függ, hogy melyik családnak mire van szüksége. A mi esetünkben például az is része a terápiának, hogy Julcsit az apukájával hagyva, hármasban a lányokkal elmenjünk egy éjszakára egy óceánparti szállodába és kipróbáljuk az új családi egységünket egy napig.

Jó, kezdem az elején, hogy ne ugráljak az időben, mint Marty McFly. A mi terápiánkat így építették fel a Chance programban Vaskuti Paliék:

1. Dorka kijött egyedül június végén
2. Borcsa repült utána július végén
3. Julcsi és anya repültünk utánuk augusztus 16-án
4. Julcsi apukája, a lányok nevelőapja repült az egész bagázs után augusztus 23-án

Tehát minket szakaszokra bontva hoztak ki Srí Lankára, hogy először Dorkát egymagában kezeljék és mérjék fel a helyzetét, majd lássák a két testvért együtt, nélkülem, aztán nézzék meg azt, hogy velem mennyire változik a helyzet. Mire én ideértem, már másfél hónap eltelt Dorka terápiájából, így pont jó időben jöttem, hogy felborítsam az addig megszokott rendet. A nevelőapjuk pedig az utolsó tíz napban csatlakozott, hogy így a teljes családi dinamika átváltozhasson.

Az is a terápia része, hogy mi hárman, a lányok meg én, mint a család egy különálló egysége (mert a patchwork család már csak ilyen), elmenjünk és megtanuljunk együtt lenni. Bizony, meg kell tanulnunk újra, vagy inkább most először, hogy milyen az, amikor az együttlét már nem akörül forog, hogy Dorka mikor borul ki, hanem csak úgy jól érezzük magunkat.

Egészen meglepő volt számomra, hogy ezt tényleg tanulni kell és furcsán éreztem magam az első pár órában, amikor nem az irányította a közös időt, hogy ugrásra készen állok, hogy mikor kell reagálnom a feszült helyzetekre, hanem az, hogy most milyen programot csináljunk együtt.

Ez a másfél nap hihetetlen tanulságokat hordozott magában számomra, és szerintem a lányok számára is. Először is még az elutazásunk előtt kiderült, hogy Dorka is és én is szorongunk eléggé attól, hogy felügyelet nélkül maradunk, tartunk attól, hogy újra kitör közöttünk a balhé. Ezért Gergő, Dorka pszichológusa leszögezte mindhármunknak, hogy egyrészt én vagyok a góré, másrészt pedig adott nekünk egy biztonsági szót, amit ha kimondok, akkor le kell állnia mindenkinek a habcsókkal, veszekedéssel, belvillongással. Szerencsére erre a szóra csak kétszer volt szükségem, és bámulatos módon a két lány hallgatott is rám és abbahagyták a civakodást. Nem csupa napfény és móka volt ez a kis kirándulásunk, inkább úgy fogalmaznék, hogy most újra kijelöltük a határainkat. Vagy legalábbis elkezdtük kijelölni, mert ez is hosszas folyamat, nem megy egyről a kettőre. Biztató azonban az, hogy tudtunk felhőtlenül, örömmel eltölteni pár órát, mert erre nem volt példa már sok éve.

Ha egy momentumot kellene kiemelnem az egészből, akkor az az lenne, amikor a városban sétálás után vissza akartunk menni a szállodánkba, és sikerült eltévednünk az óceánparton. Szerintem mi vagyunk az egyetlenek, akiknek ez összejött. Ahogy ott keringtünk és felsejlett előttem, hogy lehet, hogy mi most körbesétáljuk az óceánt a szállásunkat keresve, az is eszembe jutott, hogy egy ilyen helyzetben régebben Dorka már rég kiborult volna, hogy “sosem találjuk meg, eltévedtünk, mindmeghalunk” mantrába kezdjen. Most pedig nem. Most ott röhögcsélt Borcsával meg velem azon, hogy nem elég, hogy eltévedtünk, de még a szállás nevére sem emlékszik egyikünk sem. Ezek az igazán nagy eredmények. Azok a kis apróságok, amiktől az életminőségünk hatalmasat változik mostantól. Nézhetném úgy, hogy de hát volt két habcsók a kirándulás alatt, de nézhetem úgy is, hogy másik száz helyzetre nem habcsókkal reagált. Én inkább ez utóbbit választom és örülök csendben. Az igazi varázslat pedig a kirándulásunk után következett, amikor a kirándulásunkról a bázisra visszatérve a lányok bevetették magukat a medencébe és 5 órát – ÖT órát! – játszottak békében a vízben. Angyal szállt el Srí Lanka felett akkor azt hiszem.

A terápiánknak pedig nincs vége most, amikor holnap hazamegyünk. Továbbra is járnunk kell majd Gergőhöz családterápiára, illetve egyéni terápiára is. Így a munka önmagunkkal és a családunkkal folytatódik, amíg teljesen rendezni tudjuk a sorainkat.