Az ifjú maffiózó történetét most január 26-án tettem közzé, mint a Chance Program (www.chanceprogram.hu) által a nehezen kezelhető gyerekek részére szervezett élményterápiás utazásokról szóló blog 6. részét.

Ilyen reakciókat váltott ki:

Szia Pali! Elolvastam, kétszer is. Érdekes történet, jól írsz, a stílus is kiváló. De ha abból a szempontból nézem, hogy ha én egy problémás gyerek szülője lennék, akarnám-e a gyerekemet erre az élményterápiára küldeni, akkor határozottan “nem” lenne a válasz. Ebből egy laikus szülőnek az jön le, hogy milyen veszélyes hely ez. Ha jelentkezőket akarsz, szerintem nem elég, hogy a történet vége pozitív. A szülőnek azt kell éreznie, hogy a gyermeke távol tőle is tökéletes biztonságban van. Ez az őszinte véleményem.

Pali! Ilyen történetet nem mesélnék gyenge idegrendszerű anyukáknak.

Ennek a bejegyzésnek vegyes az üzenete. ha túlvédő szülő lennék, egyáltalán nem küldeném el a gyerekemet egy olyan programba, ahol maffiózók tűnnek fel (a vezető jó barátjaként) pisztolyokkal és késekkel.

Jó a blogod  Pali,csak a maffiózóval volt egy kicsi bajom. Ott a véletlen játszott szerepet.

Teljesen bele tudtam képzelni magamat a helyzetbe. Maximálisan értem a helyzet komolyságát de ez a sztori ez valami elképesztő. Az aki egy ilyet megél az teljesen más emberként jön haza. Hihetetlen érzés lehetett az az adrenalin. Az hogy ilyen helyzetben is higgadt maradtál és kapcsoltál minden helyzetben és azonnal reagáltál meg… Nem is tudom.. Nagyon durva így hogy tudom, hogy pozitív volt a kimenetele szívesen ott lettem volna.

Nem igazán értem, de vegyesen van bennem az az érzés hogy úr isten de menő és az hogy istenem ez hülye nem tudnám megmondani melyik az erősebb érzés, ijesztő.

Nem tudom, milyen hangulatjelet kellene kitenni ehhez a történethez, ezért inkább nem teszek semmilyent.

Több hasonló tartalmú hozzászólást kaptam. Mivel a felvetéseket jogosnak érzem, ezért nyilvánosan válaszolok.

Sokat gondolkodtam azon, megírjam-e Dezső történetét. De, mivel azt ígértem, hogy ebben a blogban valódi esetek és igaz történetek lesznek, nem volt más választásom. Azt is ígértem, hogy kronológia szerint haladok.

Azt már megismerhettétek, Dietmár hogyan jött le a heroinról.

A 2. esetünk, az alkoholistaként kijött fiú nem járult hozzá, hogy részletesebben írjak róla.

Dezső volt a harmadik velünk utazó. Úgy döntöttem, nem szépítem a valóságot. Viszont a történet magán viseli egy világviszonylatban teljesen új módszer néhány gyerekbetegségét. Mára, 14 év tapasztalatával már sokkal kevesebbet bízunk a véletlenre és a szerencsére. Ennek ellenére igaz a közhely: rizikó nélkül nincs siker.

Akkor a személyes és a Srí Lankai háttér:

Dezsőt nem sikerült ambuláns keretek között kiszedni a maffia karmai közül. A szülőkkel egyeztetve vittük őt a Srí Lankai maffiafőnökhöz. Mint írtam más volt a tervünk, de Dezső átírta, és ezért a tervezettnél sokkal durvábbra sikerült az utazás.

De mi lett volna, ha Dezső mondjuk a szüleivel, vagy az osztályával utazik, és akkor üt meg egy helyit Srí Lankán. Biztos, sokkal rosszabb vége lett volna a történetnek. Srí Lanka vad ország, minden tekintetben kellett helyismeret, és kapcsolatok, hogy egyáltalán gyereket merjünk vinni oda. Mint írtam, 5M is egyszerre volt maffiafőnök valamint tartományi miniszter vagy polgármester. Én a déli tartományban építettem a HELP Falut, így a tartomány vezetőivel ki kellett építenem a kapcsolatot. Manochot konkrétan akkor ismertem meg, amikor a HELP Falu általam és a Magyar Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány által kinevezett igazgatója, Mr. Nimal meg akart öletni vele. Hogy miért akart tőlem megszabadulni, és, hogy miért maradtam életben, azt később mesélem el nektek. (Mint ahogy Rémusz bácsi is szokta.) Most csak annyit, hogy sokszor haraptak belém olyanok, akiknek sokat segítettem. Pl. a február 2-án közzétett 8. blog bejegyzésben, a Lengyel Nagy Anna által írt „Vadkeleti történetben” szereplő „Rolling Brothers” cirkuszi szám résztvevői közül kettő. Ez a szám nélkülem nem jött volna létre, sok időt, energiát és pénzt öltem bele, de ez a két srác később, az általam szervezett 1992-es BMX VB (Csillebérc) alatt kirabolta az őrzésükre bízott versenyirodát. (Azt, hogy ők voltak évekkel később tudtam meg, amikor egyiküket felvettem gyermekfelügyelőnek, és volt benne annyi spiritusz, hogy nem akart ezzel a titokkal dolgozni az általam vezetett gyermekotthonban.) Azt, hogy a megváltót keresztre feszítik, a biblia olvasása óta tudom, és „kicsiben” sokszor megéltem. Engem csak egyes emberek akartak eltenni láb alól, nem tömegek. (Legtöbbször a Kiegészítő Münchhausen szindrómában szenvedő szülők, de erről is később lesz csak szó.)

Na de visszatérve Srí Lankára. nagyon sok veszély leselkedik arra, aki oda megy, főleg, ha hónapokra. Az óceán szívóhatása, a mérges kígyók, a skorpiók, a higiéné hiánya, a malária, a Dengi láz, és még sorolhatnám. Mindezzel tisztában voltunk, és a szülők, gyerekek is tudták, hogy „észnél kell lenni”. A Chance Program élményterápiás utazását 13 évig Srí Lankára szerveztük, és soha nem történt semmi, kivéve, hogy az egyik gyerek focizás közben eltörte a karját, de ez bárhol és bárkivel előfordulhat. Annak ellenére nem történt semmi, hogy tényleg nehezen kezelhető gyerekek voltak velünk, ráadásul egyszerre négy vagy öt.

Dezsőre a legnagyobb veszélyt mégis saját maga jelentette. Szerető, túlvédő családban nőtt fel, de a magas szinten űzött sport abbahagyása után az izgalmat és a kihívást az alvilágban találta meg, miközben sok tekintetben „életképtelen volt”. Pl. egyik nap kitalálta, hogy együnk spagettit. Elmentük egy boltba vásárolni, az ő dolga volt a tészta beszerzése. Nem találta. Amikor együtt megleltük, teljesen megdöbbent, hogy a tészta dobozban van. Még sose látott ilyet.

A másik nagy veszély, ami Dezsőre leselkedett, az intelligencia hiánya volt. Kifejezetten okos gyerek volt, de ne keverjük össze az észt, esetleg a műveltséget, a tudást az intelligenciával. Az intelligencia a környezethez való alkalmazkodás képessége, de Dezső már ott elbukott, hogy a valóságot is irreálisan érzékelte.

A gyerekek (még az önmagukat különböző módon veszélyeztető gyerekek is) tökéletes biztonságban voltak velünk. A programunk iránt érdeklődő, és esetleg aggódni kezdett szülőket és gyerekeket biztos megnyugtatja, hogy tavaly nyár óta az élményterápiás utazásokat Görögországba szervezzük.

Na, igen. Sokszor kellett a „szerencse”. De ha otthon ülünk egy rendelő biztonságában, az ilyen gyerekek lekoppintanák minket, ugyanúgy, ahogy a szüleiket. A Chance Program élményterápiás utazásai során a helyzetek spontán alakulnak ki, gyakran kell rögtönözni. Én, és munkatársaim „spontánok vagyunk”, magunkat adjuk, és ezért vagyunk hitelesek a gyerekek számára. Ez a hitelesség adja a gyógyító erőt olyan gyerekeknél és fiataloknál is, akikről már minden szakember és a család is lemondott.

Olvassatok még néhány véleményt:

A történet izgalmas és persze nagyon egyedi. Ami izgalmassá teszi az alapsztori izgalmain túl, hogy megmutatja, hogyan lehet alkalmazni a megtanult szakmai ismereteket, készségeket olyan helyzetekben is, amikor ezek klasszikus módon nem használhatók, hogyan mobilizálja valaki a személyes élményeit, sokéves tapasztalatát. Másrészt a beszámoló azt is mutatja, hogy milyen könnyen lépünk bele csapdákba, még ha felkészülten és tudatosan is igyekszünk eljárni. Nekem nagyon tetszik a sztori és persze sok mázli is kellett hozzá, de alapvetően mégis a sok évi szakmai és emberi befektetés érzékelhető. Egy szociális szakmai site-on napok óta folyik egy kevéssé épületes vita a nem anyakönyvezett, és valamilyen csoport, szekta által vezérelt szülőktől kiemelt 4,5 hónapos szoptatott, amúgy egészséges csecsemőről és a tennivalókról. Nagy szükség lenne szakmai beszélgetésekre, konzultációkra, tapasztalatcserére, szupervízióra, hogy ez valamennyit elmozduljon itthon. Bármennyire is egzotikusnak tűnnek Paliék esetei és a körülmények, biztosan érdemes lenne azzal is foglalkozni, hogyan lehet tanulni ezekből, és felhasználni a történeteket, még ha ez a fajta élményterápia nem is opció tömegek esetében. De biztosan sok eleme nagyon is.

Paliék munkáját néhány éve figyelem távolról. Olyan problémás gyerekekkel foglalkoznak, akiknél csődöt mondott az iskola, az ellátórendszer, a pszichológusok, a családról nem is beszélve. Dezső, az alvilágba keveredett fiatal esetében egészen egyedi, filmbe illő “terápiát” alkalmaztak…

Ez nagyon jó dolog, hogy ezek az emberek tudnak/tudtak segíteni ezen a srácon. Be tudták csempészni a pozitív megerősítés gyakorlatát, hogy igenis lehet jobb és nem kell abban élnie mint eddig. Jótékony hatással volt ez a srácra és a környezetére is. Érdekes cikk és egyben tanulságos is.

Srí Lankán az egzotikussággal sok veszély járt, az említetteken kívül az emberek mentalitása. Erről olvashattok majd a vasárnapi blog bejegyzésben „Játékország” címmel.