1977-ben végeztem az ELTE BTK Pszichológia szakán.

Jelentkezésemkor, 1972-ben a pszichológia volt az egyik legkeresettebb szak, kb. kétezer jelentkezőből 14-et vettek fel, amiből végül általában 10-en végeztünk. A pszichológusok száma az országban nem haladta meg a 100-at. (Jelenleg 11 ezren vagyunk.)

Akkoriban két szakra kellett jelentkezni, én másodiknak az angol nyelvet választottam.

A pszichológia tanszék hangulatát a 70-es évek közepén a tanszékvezetőn, Barkóczi Ilonán (Barkón) kívül olyan csodálatos és hiteles emberek határozták meg, mint Putnoki Jenő, Kulcsár Zsuzsa, Kónya Anikó, Cziegler István, Pléh Csaba. A tudáson kívül nagyon sok személyes figyelmet és szeretetet kaptunk tőlük. Kevesen voltunk, nagyon vigyáztak ránk.

Aki harmadik évben klinikai pszichológiára szakosodott, le kellett adnia a második szakát, mert 45 óránk volt hetente. Nem akármilyen 45 óra! Kb. a felét töltöttük benn az egyetemen, a többi óránk a „terepen” volt.

Kiktől tanultunk?

Gyermekpszichológiát Popper Pétertől, Varga Zoltántól, Gerő Zsuzsától, Kardos Ágitól a Semmelweis Orvostudományi Egyetem (SOTE) 1. sz. Gyermekklinikáján. Különös élmény volt látni, hogy Popper, a maga lágy, kedves, „simogatós” stílusával ugyanolyan eredményes tud lenni, mint az érdes, kemény, „kíméletlen” Varga.

Ebből is az következik, hogy nincs általánosan követendő modell, az a fontos, hogy a pszichológus megtalálja és vállalja saját, egyéni stílusát (esetleg módszerét).

Gerő Zsuzsa foglalkozott és csinált csodákat az országban elsőként autista gyerekekkel, Kardos Ági pedig az anorexiás lányokkal.

Az 1. sz. Gyerekklinika kapcsán meg kell emlékezni Gerlóczy Ferenc professzor úrról, aki a nagyviziteken néha-néha megállt egy gyerek ágyánál, kérdezett valamit, hümmögött a válaszra, majd továbbment. Elég unalmas rituálé volt egészen addig, amikor egyszer a vese osztályon megállt egy gyerek ágyánál. Most először nem hümmögött a kérdéseire adott válaszokra, hanem elkezdte nyomkodni a gyerek hátát, majd a hasát, és közölte: „vakbél”. Döbbent csend. Tudni kell, hogy egy kórházban (főleg a 80-as évek elején, Magyarországon) talán a hadseregnél is erősebb volt a hierarchia és nagyobb volt a fegyelem. Nem lehet a professzornak ellentmondani. Az osztályvezető főorvos kétségbeesetten néz Popperre, mintha azt kérdezné, „Meghibbant az öreg?” Megpróbálja érvként bemutatni a gyerek leleteit, s mintha csak magának dünnyögne, halkan (de azért úgy, hogy a professzor is hallja) elmondja, hogy „Tehát, most, hogy a gyerek a hasán fekszik, akkor ez a háta. Ha itt megnyomom, a gyerek üvölt.” Megnyomja, a gyerek üvölt. A főorvos lopva tekint a professzorra, és nem hisz a fülének, amikor az ezt mondja: „vakbél”. Mit lehet ilyenkor csinálni? Ha a gyereket vakbéllel operálják, hiába derül ki a műtét közben, hogy vese probléma volt, nem lehet a hasára fordítani. Elfertőződik és meghal. Hierarchia ide, hierarchia oda (mégiscsak meg kell menteni a gyereket) elkezdi meggyőzni a professzort, aki hajthatatlan. Addig ismétli, hogy „vakbél”, amíg fel nem mond a vese osztály főorvosán kívül mindenki, aki másnap megműthetné a gyereket. A professzor marad. Ő műti. Állítólag egy a sokezerhez, hogy a vakbél fájdalma hátra (a vese tájékára) sugárzik. Ez volt az az egy. Az orvosok visszavonták a felmondásukat.

A pszichiátriát az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben (Lipót) Kun Miklóstól és Mérei Ferenctől tanultuk. Az egyik előadásán megkérdeztük Kun professzort, mi van, ha nincs idő hosszabb terápiára. A következőt mesélte:

„Egy csütörtöki napon, délután 5-kor, amikor lejárt a munkaidőm és éppen a kabátomat vettem fel, kopogtak az ajtón. Egy 25 év körüli fiatalember volt. Megkértem (volna), hogy másnap reggel jöjjön vissza, de az első mondata után behívtam a szobámba. A mondat így hangzott: Professzor úr, impotens vagyok és szombaton lesz az esküvőm. Miközben visszaakasztottam a kabátomat, még hozzátette: Vidékről jöttem, és ¾ 8-kor a Nyugatiból indulok vissza. Kiszámoltam, hogy van szűk két óránk. Megkértem, hogy meséljen magáról. Az egyik története az volt, hogy a szülei féltették, tiltották a motorozástól. 18 éves születésnapjára kierőszakolt egy Yamahát. Első nap nekiment egy kerítésfalnak, súlyosan megsérült, az egyik heréjét is le kellett venni. Azóta impotens. ½7 felé (és még néhány történet után) visszatértem a motorbalesetre, és ezt mondtam: Fiatalember! A Yamaha kierőszakolásával bűnt követett el a szülei ellen. Egyrészt a balesettel ezt a bűnét levezekelte, másrészt egy herével is lehet baszni.  Néhány udvarias mondat után elbúcsúztunk.  Kilenc hónappal később kaptam tőle egy levelet, melyben egy gyönyörű baba fényképe volt, s mindössze ennyi szöveg: Köszönöm.”

Ebből a történetből azt tanultam meg, hogy a tünet, ha szükséges, akár egy beszélgetés során is elvehető. Ez persze nem gyógyítás, ha az okot nem rendezzük, más tünet jelentkezik az „elvett” helyett.

A pszichológus képzés során rendkívül fontos (lenne) a gyakorlatban dolgozó szakemberek tudása. Ha nem hallottam volna a fenti történetet, nem mertem volna megtenni a következőt:

Az egyetem elvégzése után Popper Péter mellett dolgoztam, de a SOTE egy másik kórházában, az Ortopédiai Klinikán volt a munkaviszonyom. Oda hetente egyszer, a professzori vizit napján kellett bejárnom, amiért (bár tudták, hogy a többi napon az 1.sz. Gyermekklinikán dolgozom), nehezteltek az orvosok és a nővérek. Nem fogadtak be, megpróbáltak kiutálni. A professzori vizitek alkalmával a sor végén kullogtam. Egyik alkalommal megálltak egy 17 éves lány ágyánál, aki a csípő műtétje után elkezdett bepisilni és bekakilni. Nem tudták, mi történhetett – a műtét során hibáztak-e. Ilyenkor a friss sebet felnyitni nagyon kockázatos, nem tudták, mitévők legyenek. Ekkor eszembe jutott Kun professzor, és a sor végéről előre menve felvetettem, hogy ez lehet pszichés is. Mivel a 70-es évek vége felé jártunk, felvetésem gúnyos megjegyzéseket eredményezett. Kivéve a professzornál, aki (hogy ne szalasszon el egy esélyt sem), megkérdezte, hogy lehet ezt kideríteni. Megkértem, hogy tolják be a beteg ágyát egy külön szobába, ahol négyszemközt tudok vele beszélni. Amikor kettesben voltam a kislánnyal, elmeséltem neki, milyen faramuci helyzetben vagyok a klinikán, s felvetettem, ha abbahagyná a bepisilést és bekakilást, nagyon sokat segítene nekem. Azt ígérte, ha ez rajta múlik, megteszi. A professzor, az orvosok, a nővérek (és én is) megdöbbentünk, hogy a tünetek megszűntek.

Vészhelyzetben „varázsolni” kell, de ez nem több, mint „gyors segély”.

Jelen esetben jól jött a betegnek, a klinikai személyzetnek, és nem utolsó sorban nekem. Hatalmas respektusom lett. Az Ortopédiai Klinikán elfogadták, hogy csak egyszer járok be hetente, mert úgy gondolták, ha baj van, lehet rám számítani. A terápiás titkot nem árultam el nekik.

Mérei Ferenc tanár úr volt a megtestesült gyógyító erő. A jelenlétében azt éreztük, hogy percről percre jobb emberekké válunk. Az Egyetemi Színpadon tartott előadásaira a terem mindig zsúfolásig megtelt. Tanár úr felment a „színpadra”, és közölte, hogy addig nem kezdi el az előadást, amíg mindenki le nem ül. „Értsétek meg”- mondta – „nekem olyan empátiám van, hogy ha azt látom, hogy valaki áll, elfáradok”. Amikor mindenki talált helyet (egymás ölében, a földön, a színpadon), feltette az első kérdést, hogy tudjuk-e mi az igazi aszkézis. Egyik választ se fogadta el, majd közölte, hogy a „majom lába, mert az kéz is”. Szerette az életet és szeretett minket. És ez sugárzott róla.

Pszichoszomatikát Hoffmann Artúrtól tanultuk a SOTE Belgyógyászati Klinikáján.

Gyógypedagógiát Palotás Gábortól a Gyógypedagógiai Főiskolán. Tőle a szakmán kívül a stílust is meg lehetett tanulni. A saját egyéni pszichoterápiám második évében elbizonytalanodtam a terapeutámban. (Ez a gyógyulással szembeni ellenállásom egyik formája volt – megjegyzem sok páciens él az elhárítás különböző eszközeivel a pszichoterápia során.) Megkérdeztem Gábort, hogy szerinte Varga Zoltán gonosz-e? Ezt válaszolta: „Nem gondolom, hogy gonosz. Például, ha Debrecenben nyaral, és megtudja, hogy Budapesten, a Ferenciek terén leszálltak a galambok, nem fog csak azért felutazni a fővárosba, hogy elhessegesse azokat”.

A pedagógiát a Váli Úti Iskolában Winkler Mártától tanultuk.

Bejártunk az MTA Pszichológiai Intézetébe.

Bejártunk a Bonctani Intézetbe.

Az egyetem biztosította a csoportterápiás saját élményt. A mi csoportunkat Buda Béla és Pál Mária vezették.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemnek, azon belül a Bölcsészettudományi Karnak, azon belül a Pszichológia Tanszéknek a 70-es években különleges hangulata volt. Nem a tárgyi tudásra, hanem ránk, a gondolkodásunkra és az érzéseinkre voltak a tanáraink kíváncsiak. A vizsgákon bármilyen segédanyagot használhattunk.

Egyik csoporttársammal, Császár Zsuzsával, úgy gondoltuk, hogy mivel kettőnknek volt összesen hat telejegyzetelt füzetünk az egyetemen tanultakról, elmegyek hozzá a Dajka Gábor utcába egy héttel az államvizsga előtt, naponta átveszünk egy füzetet és fel is készültünk. Forró júniusi napon érkeztem hozzá egy pólóban, sortban és „vietnámi” papucsban. Mielőtt nekiláttunk volna a tanulásnak, Zsuzsa felvetette, hogy indíthatnánk egy kis rummal. Azzal indítottunk, és azzal is folytattuk. Összesen hat üveggel volt. Eredetileg úgy terveztem, hogy minden este hazamegyek. De hát hat üveg, az hat üveg! Ki se józanodtunk az államvizsga napjáig, amikor (hogy elsők legyünk) hajnalban bementünk a tanszékre, és elaludtunk Barkó szobája előtt egy-egy padon. Én (egy nem kicsit strapált) pólóban, sortban. A vietnámi papucsom, ha nem is az alkalomhoz illő, de kifogástalan volt. ¾ 9-kor arra ébredtem, hogy Barkó rázza a vállamat, és közben ezt kérdezi: „Pali, ugye nem államvizsgázni jött?” A „De, igen.” válaszom után ennyit mondott: „Könyörgöm, egy zoknit szerezzen magának.” Nem sokkal később megérkezett Simon Miklós – öltönyben, nyakkendőben, lakkcipőben. Kis rábeszélés után kölcsönadta a zokniját, ami a nagy lábujjam és a többi közé betűrve (legalábbis számomra) egészen elfogadhatóvá tette a vietnámi papucsot. Bementem a bizottság elé. Zsuzsa is bejött. Miklós is. (Nem látszott, hogy nincs rajta zokni.) Barkó tudta, hogy komoly baj van. Megkérdezte, melyik tételt szeretném választani. Az elsőt és a másodikat Zsuzsával nagyjából átvettük a hat nap és a rum benyalása alatt, így én az elsőt választottam, Zsuzsa a másodikat. Barkó elvitte a bizottságot kávézni. Gondolta, hárman csak kisütünk valamit. Mikor visszajöttek, én mentem a bizottság elé elsőnek. Vittem a hat füzetet, és azt mondtam, hogy „Bármit kérdezhetnek, ebben a hat füzetben benne van a válasz. Elhiszik?” Barkó, mint a bizottság elnöke, elhitte. Ötöst kaptam. Az eredményhirdetéskor Barkó azért hangsúlyozta, hogy nem a „mai teljesítményemért”.

Akkoriban íratlan, de mindenki által elfogadott szabály volt, hogy mi kell ahhoz, hogy valaki önállóan végezhessen pszichológiai tevékenységet:

1. Végezze el a pszichológia szakot.
2. Menjen analízisbe.

(Egyéni, feltáró terápia. Célja a saját problémák rendezése, az önismeret és a technika elsajátítása.) Én négy évig jártam. A FŐTAXI-nál dolgoztam sofőrként az egyetem mellett, majd másodállásban, hogy fizetni tudjam.

3. Ha ezután a terapeutája javasolja, kezdjen szoros szupervízióban betegekkel foglalkozni. A szoros szupervízió azt jelentette, hogy a pácienssel töltött minden órát részletesen kellett referálni egy gyakorlott szakembernek.

Később Popper Péter és Varga Zoltán szerveztek szupervíziós csoportokat – ahol kb. tíz fiatal pszichológus és a vezető is hetente beszámoltak egy-egy betegükről.

Az egyik szupervíziós csoportban 11 beteget követtünk hétről hétre (tíz kezdő pszichológus és a csoportot vezető gyakorlott szakember is referálta egy-egy betegét). Négy hónap után ez egyikünk betege öngyilkos lett. Mindegyikünket sokkolt a hír. Mit rontottunk el? Lehetett volna neki segíteni? Kinek a hibája? Hogy lehet úgy dolgozni, ha ilyen előfordulhat? Záporoztak a kérdéseink egymás felé és a szupervízor felé, aki megértette velünk, hogy nincs okunk bűntudatra. Szakmai felkészültségünk alapján jelen esetben nem tudtunk a páciensnek segíteni. Ha mindent megteszünk, amit képzettségünk, szakmai tudásunk és lelkiismeretünk szerint tehetünk, ha felkészültünk a hívatásunkra, betartjuk a protokollt és legjobb tudásunk szerint járunk el, nincs okunk bűntudatra, nem kell magunkat hibáztatnunk.

Popper két év után továbbfejlesztette a szupervíziós csoport módszerét – egyik évben ő feküdt hetente a díványon eljátszva egyik (mindig ugyanazt) a betegét, és a csoportból valamelyikünk volt a „Popper” és vezette az órát, mindaddig, amíg hasonlóan vezette, mint eredetileg a „mester”. Ha nagyon mást csináltunk, Péter felült és megbeszéltük.

Utána következő évben volt olyan is, hogy egyikünk betegét (történetesen az enyémet) követtük ilyen módon és Péter volt minden alkalommal a pszichológus.

Négy évig jártam szupervíziós csoportba, legalább 40 esetet követtem, az első tíz betegemnél én is megkaptam ezt a segítséget.

4. Ha (több szupervízió után) a szupervízorok javasolják, a pszichológus elkezdhetett önállóan foglalkozni betegekkel.

Ha tehát valakit azonnal felvettek az egyetemre, még a képzés alatt elkezdte egyéni, feltáró pszichoterápiáját és betartotta a szupervíziós követelményeket, kb. 30 éves korára érhette el azt a biztonságot, amire az orvosok mellett a pszichológusok is felesküsznek, hogy „nem fognak ártani”.

És akkor még csak a képzettségről beszéltünk, a „gyógyító erőről” és a karizmáról nem.

Popper Péter azt mondta: „A tudáson, a saját élményen és a gyógyító erőn kívül szükséges, hogy a pszichológus rendelkezzen egy kisebb méretű vasgolyóval, amit a rüsztjén egyensúlyozzon, nehogy elaludjon a terápiás ülésen. Ha mégis elaludnánk, nincs baj, mert a golyó leesik, s a csattanásra felébredünk.”

Varga Zoltán azt tanította meg nekünk, hogyan kell a pszichológusnak megőriznie saját lelki egészségét. „Meg kell tanulni a terápiás ülések végén „elrakni egy fiókba” mindazt, amit hallottunk. Ezt a fiókot csak akkor szabad újra kinyitni, amikor legközelebb találkozunk a pácienssel. Ha nem ezt tesszük, hanem újra-és újra foglalkozunk a hallottakkal, gondolkozunk a páciensen, rámegy a magánéletünk.” Tőle tanultuk azt is, hogy a pszichológus legyen „kőszikla”, a megbeszélt időben mindig és 100%-osan álljon a beteg rendelkezésére, függetlenül attól, hogy neki, saját magának milyen aktuális gondja, problémája vagy hangulata van.

Hősi idők voltak. Mérei Ferenchez járhattunk saját élményű csoportba pszichodrámát tanulni. Székács Judittól tanultuk a családterápiát. Ranchburg Jenőtől az „emberséget”. Stencilezve olvastuk Freud-ot.

Megdöbbentőnek tartom, hogy mostanában négy-öt egyetemről úgy kerül ki évente több száz pszichológus Magyarországon, hogy tanulmányaik során egyetlen beteget sem látnak. Még csak nem is találkoznak olyanokkal, akik a gyakorlatban gyógyítanak. Mégis van merszük és jogosultságuk pszichológusként dolgozni 21, 22 évesen. Már elég egy BA is ehhez. Pszichológusként dolgoznak azok is, akik (bármilyen) BA után az MA-t pszichológiából szerzik.

Fiamat, Gergőt a szegedi egyetem pszichológia szakának végzése közben és utána én is képeztem. Harminc évesen szinte mindent tudott, amit én tudok.

Manapság minimális önismeretet (90 óra egyéni terápia) és gyakorlatot követel meg a szakképzés és „pszichoterapeuta” cím is. Pszichoterápiát végeznek (ha úgy szottyan kedvük) a pszichiáterek is.

Ezek mellett a pszichológusok és pszichiáterek mellett hazánkban ezrével tevékenykednek önjelölt pszichológusok (a 10. blog bejegyzésben, február 8-án Srí Lankát nevezem „Játékország”-nak), akik egy-egy módszert (pszichodráma, családállítás, családterápia, stb.) átéltek, „megtanultak”, és a módszer mögé bújva ártanak.

Ők mit csinálnak egy olyan esetben, amikor pl. öngyilkos lesz a betegük?

A hetvenes, nyolcvanas években a páciensek tudták, ha pszichológushoz (akár gyermekpszichológushoz) mennek, magas színvonalú ellátásban részesülnek. Lehetett az Nevelési Tanácsadó, az 1. sz. Gyermekklinika országos gyermekpszichológiai szakrendelése, bármelyik kórház vagy magánrendelés. Még a gyermekotthonokban is nagy tudású, széles látókörű pszichológusok dolgoztak.

Ez mára megváltozott, és ez nem az elmúlt évtizedekben diplomát szerzett pszichológusok hibája, hanem a mi generációnké, akiket túlságosan lekötött a gyógyítás ahhoz, hogy megfelelő szakmai érdekképviseletet hoztunk volna létre, kidolgoztuk volna az eljárásokat, protokollokat és etikai kódexet, miközben mások jól jövedelmező üzletet csináltak a különböző „képzésekből”.