A hetvenes-nyolcvanas években szinte kizárólag a helyi tanácsok (az önkormányzatok korábbi elnevezése) által fenntartott és működtetett (Horányi Annabella által megszervezett és irányított – és máig is létező) Nevelési Tanácsadók biztosították a gyermekvédelmi alapellátást. Gyermekpszichológiai rendelés a SOTE 1. sz. Gyermekklinikáján működő országos rendelésen kívül (elvétve) a helyi tanácsok „gyermek ideggondozóiban” folyt.

Ha nem volt eredményes a segítség, a gyerekek szinte automatikusan kerültek a szakellátásba, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézet (GYIVI – most TEGYESZ) átmeneti otthonába (a lányok a „Kállaiba”, a fiúk a „Makarenkóba”), ahonnan kivizsgálásuk után (jó esetben egy hónapon belül, de láttam több gyereket, akiknél az „átmenetiség” évekig tartott) elhelyezték őket a legmegfelelőbbnek tartott intézménybe.

Akkoriban voltak a „hetes otthonok” (Hűvösvölgy, Tapolcsányi stb.). A szülők törvényes felügyeleti jogának megmaradása mellett a gyerekek (mondhatni a család részéről önkéntesen) hétfőtől péntekig tartózkodtak a gyermekotthonban. Ez az ellátási forma biztosította, hogy a gyerek ne szakadjon el a családjától. Mind a szülőket, mind a gyerekeket a szakemberekkel való együttműködésre motiválta a családból történő kiemelés réme. Nem hiszem, hogy csak azért szüntette meg a 1997-es új gyermekvédelmi törvény a hetes otthonokat, mert eredményesek működtek.

A szülők felügyeli jogát korlátozó vagy megszüntető intézkedés következtében a családjukból kiemelt gyerekek részére biztosítottak folyamatos ellátást, de általában nem dolgoztak a gyereknek a családjába visszahelyezésén a különböző gyermekotthonok, ahol „rideg gyerektartás” folyt.

Voltak normál gyermekotthonok. Általában nem voltak koedukáltak. A fővároshoz tartozó 36 intézmény közül néhány gyermekotthon vidéken (Bicske, Balatonboglár, Alsó Bélatelep, stb.) működött.

Voltak „neurotikus otthonok”. A „Zirzen” és a „Kossuth”. Egy a lányoknak, egy a fiúknak. Ezek az intézmények a normál gyermekotthonokhoz képest nagyobb személyzetet, több pszichológust, kisebb csoportokat, jobb körülményeket biztosítottak a gyerekeknek.

Voltak a „félzárt” intézmények, a „Szilágyi” és a „Róbert”, ahova az antiszocialitás irányába elindult gyerekek kerültek.

És voltak a zárt intézmények. Rákospalotán a lányoknak, a Szőlő utcában a fiúknak. Ide általában bírósági ítélettel kerültek a fiatalkorú bűnelkövetők.

A nyolcvanas évek elején a XI. kerületi Nevelési Tanácsadóban dolgozva tapasztaltam, hogy alapvetően azért működik a gyermekvédelem diszfunkcionálisan, mert szinte átjárhatatlan és ellenérdekelt az alap- és a szakellátás.

Akkoriban (Székács Juditnak köszönhetően) megértettük és megtanultuk a családterápia lényegét, tehát, hogy nem a gyerek a „beteg”, ő (általában) a családi rendszer problémáinak a megjelenítője, azaz ő a „tünethordozó”. A rendezés érdekében az egész családdal kell foglalkozni, a gyerek kiemelése és gyermekotthoni elhelyezése nem megoldás.

Révész Magda kolleganőmmel kidolgoztunk egy, a gyermekvédelmi alap- és szakellátás átjárhatóságát biztosító köztes intézményt, a Tinédzser Családterápiás Központot (TINCS). Ide önkéntesen jöhettek volna a családok annak megelőzése érdekében, hogy a gyerek „intézetbe” kerüljön. Csaknem 10 évembe került, mire megértettem, hogy a TINCS létrehozásában sem az alapellátás, sem a szakellátás nem érdekelt. A gyermekvédelmi alapellátás (karöltve az iskolával, rendőrséggel) abban volt érdekelt, hogy a probléma (a gyerek) kikerüljön az ő rendszerükből. A szakellátás abban volt érdekelt, hogy minél több gyerek kerüljön be a gyermekotthonokba, s aki bekerült, nagykorúságáig benn is maradjon – hiszen ebből éltek. A gyerek és a család érdekei másodlagosak voltak.

Mivel a TINCS-et nem sikerült megvalósítani, megpróbáltuk a családterápiás szemléletet meghonosítani a szakellátásban, amikor a Kossuth (neurotikus fiúk otthona) igazgatója meghívott, hogy dolgozzunk nála. Az ott töltött 1,5 év sok mindenre megtanított. Addig el nem tudtam volna képzelni, hogy gyermekotthonban elfogadott „nevelési eszköz” lehet a gyerekek verése, megalázása, megszégyenítése. Hogy 11-12 éves gyerekek rendszeresen álldogálnak a kocsma előtt, míg a „nevelő” benn iszik, esténként a „nevelő” (a szó szoros értelmében) berugdossa őket a fürdőbe, éjszakánként a „gyermekfelügyelő” elviszi őket kocsikereket lopni.

Az igazgató nem csak azért maradhatott meg a pozíciójában, mert kinevezését apukájának köszönhette, hanem azért is, mert a „szakfelügyelet” nem mert/akart lépni ellene. Amikor a fenntartónál bejelentettük az intézmény áldatlan állapotait, a szakfelügyelet kiszállt, és egyértelműen pozitívnak minősítette a Kossuth Gyermekotthon működését, a neurotikus gyerekek nevelését és gyógyítását. Később mondta el a vezető szakfelügyelő, hogy (mint mindig) két jelentés készült, a tényleges helyzetet feltáró egyelőre titkos, majd akkor veszik elő, ha el akarják távolítani az igazgatót. Így azután nem maradt más, mint hogy az igazgató akart eltávolítani minket. Sikerült neki.

A gyermekotthonban dolgozva megértettük, hogy miután a gyereket kiemelték a családból, az ellátórendszereken kívül a családok sem érdekeltek a gyerek visszakerülésében. Ameddig a gyerek otthon volt, a szülők rendszeresen rohangáltak az iskolába, a Nevelési Tanácsadóba, a gyámhivatalba, a rendőrségre, közben fejük felett lebegett annak a szégyennek a réme, hogy egyszer csak a hatóságok kijelentik, hogy nem alkalmasak a gyerek nevelésére. A gyerekek is tartottak attól, hogy „intézetbe” kerülnek. Amióta viszont „a büdös kölök” állami gondozott, minden gond (még az étkeztetés, ruháztatás, iskoláztatás, üdültetés gondja is) megszűnt a szülők részére a gyerek 18 éves koráig. Ha akarják, megengedik a gyereknek, hogy hétvégére, vagy tanítási szünetekben hazajöjjön. Ha „szemtelen”, mehet vissza. A szülők rettegtek attól, hogy a gyerek (és ezzel az összes probléma és gond) visszaszáll rájuk. Nem volt érdekük ezen dolgozni.

Egyértelművé vált, hogy a családterápiának csak a hatósági intézkedések előtt van létjogosultsága.

Akkor arra gondoltam, a „hetes otthonok” úgyis önkéntes alapon működnek, ott kellene bevezetni a családterápiát. Elképzeléseimet nem támogatták a hetes otthonok igazgatói. (Érthető, hiszen ha sikeresen visszadolgozzuk a családba a gyereket, kevesebben lesznek a hetes otthonban.)

Akkor arra gondoltam, megpályázok egy igazgatói állást, és bevezetem a családterápiát. Éveken keresztül pályázgattam, naivan azt gondoltam, a pályázataimmal van a hiba. 1994-ben, amikor a Szilágyi Gyermekotthon (az 1989-ben megfogalmazott, és Magyarország által 1991-ben ratifikált ENSZ Gyermekjogi Egyezmény kikötései ellenére „félzárt” módon működő lányotthon 12-18 éves lányok részére) igazgatója lettem, jöttem rá, hogy addig a fenntartó nem támogatta az elképzeléseimet.

A Fővárosi Önkormányzat Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályának akkori vezetője, Gáspár Karcsi azonban merész ember volt. Hurrá, gondoltam, eljött a mi időnk. Igazgatói pályázatomban egy teljesen új modellt dolgoztam ki, amely kiküszöbölte a gyermekvédelmi alap- és szakellátás ellenérdekeltségét. A „Szilágyit” az állam visszaadta korábbi tulajdonosának, az Angolkisasszonyok rendjének, és biztosított 300 millió forintot és egy békásmegyeri telket az intézmény kiváltására. Javaslatom az volt, hogy az új intézmény legyen széles korhatárú és koedukált, és lássa el egy körzet (értelemszerűen a kijelölt telek környékének, Békásmegyernek) teljes gyermekvédelmi vertikumát. Legyen benne pszichológiai ambulancia, gyerekek és/vagy családok átmeneti otthona, GYIVI/TEGYESZ részleg, állami gondozotti férőhelyek (lakásotthoni formában), lakások az utógondozottak részére, központi épület egyéb szolgáltatásokkal (pl. iskola).

A megnyitón (1998) az új fővárosi osztályvezető asszony közölte, hogy az általunk javasolt GYIVI/TEGYESZ feladatokat (az átmeneti elhelyezést, a kivizsgálás és a gyermekotthoni elhelyezési javaslat megállapításának jogát) nem kapjuk meg. A közben életbe lépett gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról) a korábbinál még jobban szétválasztotta a gyermekvédelmi alap-, illetve szakellátást, annak ellenére, hogy minisztériumi osztályvezetőként ugyanaz a szakember koordinálta a törvény megszületését, aki korábban az én elképzeléseimet is támogatta.

A még újabb fővárosi osztályvezető asszony közölte, hogy az iskola és az ambulancia Budapesten a kerületek feladata, a Fővárosi Önkormányzat részére „fedezet nélküli feladatvállalás”, felejtsem el azokat.

2000-ig még próbálkoztam, hogy ha már felépítettük a FŐTASI-t (Fővárosi Terápiás Alapellátási és Szakellátási Intézmény), támogassa a minisztérium, mint gyermekvédelmi modellt. Már megint naiv voltam. Felmondtam, és elmentem külföldre szakácsnak.

Tudom, hogy rajtam kívül is sokan küzdöttek és küzdenek a gyermekvédelem eredményesebbé tételéért. Sajnos a törvényi szabályozás hibái, a gyermekvédelmi rendszer rossz struktúrája, a protokollok hiánya, a szakma alacsony társadalmi megbecsültsége, a rossz munkakörülmények, a nevetségesen alacsony fizetések, a túlterheltség, a magas kötelező óraszám, a túlszabályozottság, a felduzzasztott adminisztráció, az etikai kódex hiánya, a valódi „team munka” hiánya, a frusztráció, a sikerélmény hiánya, a kontraszelekció, a sok esetben szűklátókörű „szakembergárda” Zolin (akinek történetét a következő blog bejegyzésben olvashatjátok) kívül még számtalan gyerek és család sorsát határozta és határozza meg visszafordíthatatlanul negatívan.

Mint minden segítő szakmában, a gyermekvédelemben is dolgoznak „hősök”. Ezek az elhivatott és sok esetben jól képzett, nagy tapasztalattal rendelkező szakemberek hivatásnak tekintik a munkájukat, feláldozzák magánéletüket, általában méltatlan körülmények között dolgoznak, nevetséges fizetést kapnak, nincs idejük „feltöltődésre”, önmaguk karbantartására, a továbbképzésre, és nagyon sokat dühöngenek.