Játékország az Indiai Óceán egy mesebeli kis szigetén található.

Különböző életkorú gyerekek lakják, néhányan egészen öregeknek, sőt vénnek látszanak, pedig gyerekek.

Hogy a vezető vallás (a buddhizmus) vagy a 450 éves gyarmatosítás (portugálok, hollandok, angolok), vagy a szigeten élés (elszigeteltség), vagy más okokból (hagyomány, kormány-érdek, „minek?”) maradnak-e a felnőttek is gyerekek, azt nem tudom.

Csak azt tudom, hogy Játékországot gyerekek lakják, akik mindig játszanak.

Amint Játékországba érkezünk, részeseivé válunk az első, országos méretű szerencsejátéknak, a közlekedésnek. Ennek a játéknak nincsenek szabályai, leginkább egy küzdősporthoz hasonlít, ahol az erő dominál. A 23 éves sofőrömnek is naponta (általában a negyedik életveszélyes helyzet után) elmondom, hogy a videojáték és a valóság között az a különbség, hogy a valóságban az embernek csak egy élete van. Ő mosolyog. Ezt Játékországban másképpen gondolják – itt a reinkarnációban hisznek. Más a súlya az életnek.

Egyik este buliba ment. Kért egy ezres fizetéselőleget.

Másnap kérdezem: „Milyen volt a buli?”

Válasz: „Hát nem volt az igazi.”

„Miért?”

„Egyik 18 éves barátommal együtt készülődtünk, Ő még a bicajával hazaugrott valamiért, s visszafelé egy busz halálra gázolta.”

Ki érti ezt? A barátja meghalt, de azért elment bulizni, csak „nem volt az igazi”.

(Kért még egy ezres fizetéselőleget a temetésre.)

A közlekedés-játék legveszélyesebb szereplői a buszosok.

Egy buszban ketten játszanak: a sofőr és a kalauz.

Kellékek: a busz – általában egy kimustrált, utasokkal telezsúfolt óriási bádogdoboz,

az utak – rossz minőségűek, tehenek, kecskék, néhol elefántok, majmok és bölények szaladgálnak rajta.

A játék lényege: a sofőr padlóig nyomja a gázt, a kalauz a kezével hadonászva tereli el a többi játékost: buszokat, kocsikat, tuk-tukokat (ezek a taxik – háromkerekű, motoros riksák), motorosokat, szekereket, kerékpározókat és gyalogosokat.

Megállók nincsenek, az utasok menet közben ugrálnak fel és le (ilyenkor a busz lassít – néha fékez is).

A játék éjjel igazán izgalmas, amikor a szereplők többsége kivilágítatlan.

Ameddig túléljük a közlekedés-játékot, számos egyéb játékot, főleg „szerepjátékokat” játszhatunk.

Játszottam például „orvososdit”. (Sajnos, én voltam a beteg.)

Ezt akkor kezdtük játszani, amikor bedugult a fülem.

Akkori sofőröm édesapja éppen „patikust” játszott (Játékországban a patikusok 90 százalékának semmilyen végzettsége nincs.) Szóval, elmentünk a „patikába”, amiről kiderült, hogy többfunkciós: elöl vegyesbolt, középen patika, hátul műtő. (Nem vicc!) Az önjelölt patikus önjelölt sebész is volt – nyílt töréseket is „gyógyított”, s mindezt érzéstelenítés és fertőtlenítés nélkül. Viszont sokkal olcsóbban, mint az igazi orvosok. Közben néha eladott egy-egy (bizonytalan eredetű és állagú) süteményt. A „boltososdi” alatt a sofőr, vagy a bátyja, vagy akár a beteg vette át a sebészi praxist.

Többféle szert is kaptam Tőle: olajos csöpögtetőt, szaliciles oldatot, meg még valamit, amit nem mertem használni.

Két nap múlva elmentem egy igazinak tűnő fülklinikára, egy igazinak tűnő fülészhez. (Csak később, egy még igazibbnak tűnő magánkórház még igazibbnak tűnő magánorvosától tudtam meg, hogy a fülklinika orvosnőjének sincs végzettsége, Ő is csak „orvososdit” játszik.)

Nem részletezem.

Végül Pesten megműtöttek.

Most jól hallok.

A vágás meg szépre sikerült.

A „közlekedősen” a „patikusoson” és „orvososdin” kívül játszottam „építkezőst”, „ügyvédesdit”, „barátosat”, „vendéglátóst” és „konzulost” is.

Az „építkezős” nagyon jó játék lett volna, ha történetesen nem egy segélyszervezet munkatársa lettem volna, akinek konkrét feladata van a cunami után.

Azt játszottuk (nem helyes, még most is játsszuk), hogy felépítjük a HELP Falut.

A szerződésben foglalt határidő 2005. október 18. volt.

Most 2006. április vége van.

Ne csodálkozzunk a csúszáson. Benne volt a szerződésben, hogy a határidő csak akkor érvényes, ha „Isten is úgy akarja”.

Szerintem „Isten” úgy akarta, csak a „munkást” játszó „gyerekek” nem.

Néha azért nem dolgoztak, mert erősen sütött a nap (Játékország majdnem az Egyenlítőnél van), máskor azért nem, mert esett az eső (50 napos monszun volt). Volt, hogy azért nem, mert nem kaptak fizetést, de volt, hogy azért nem, mert fizetést kaptak.

Egyébként is sokuknak – legyen az szupervízor, alvállalkozó, vagy „szakmunkás” – csak építkezés közben derült ki, milyen is egy építkezés.

A kivitelezőnek egy fontos játékszabálya van – a brigádokat messziről (több száz kilométerről) kell verbuválni, hogy ne tudjanak esténként hazamenni, mert a szarong (a férfiak hosszú szoknyája) alatt akár komplett fürdőszoba felszerelés is elfér.

A messziről jött brigád általában úgy áll össze, hogy egy falu (ahol mindenki mindenkinek rokona) felkerekedik, és elmegy alvállalkozni.

Utazás közben kiosztják a szerepeket. Akinek van jó ruhája, az lesz a szupervízor. A családfő a brigádvezető. A rokonok a szakmunkások. Aki nem rokon, csak hozzájuk szegődött, azok a segédmunkások. Aki vállalja, lehet a brigádot ellátó szakács – mindaddig, amíg meg nem verik, és el nem zavarják. Általában megverik és elzavarják. Ha családtag, és nem túl éhesek, csak elzavarják.

Az építkezés tekintetében már nem annyira igényesek.

Ha minden simán megy, és a megbízó nem túl igényes, nincs baj.

Nálunk nem ment simán.

Főleg azért, mert kétszintes épületeket is kellett építeni.

A födémmel még csak elboldogultak, az igazi kihívás a lépcső volt.

Elsőre úgy sikerült, hogy csak a 150 cm-nél kisebbek fértek el a lépcső és a plafon között.

Másodikra már a 160 centisek is elfértek, csak a kanyart nem lehetett bevenni.

Harmadjára jó volt a kanyar, elfért még a 170 centis is, csakhogy az utolsó két lépcsőfok az egyik hálószobában volt.

Amikor ezt sem fogadtam el, a szupervízor félrehívott, hogy ne tegyem ezt, a „lépcsőmester” nagyon büszke ember.

Magyarázta (és be is mutatta), hogy el lehet jutni a harmadik hálószobába az elsőből, ha kimegyünk az erkélyre és átvágunk a második hálószobán. Imígy körbement, s arcán fölényes mosollyal megállt a harmadik háló közepén.

Még arról is biztosított, hogy a többi háznál már jó lesz a lépcső.

Végül kis vigaszdíjjal félretetettem a lépcsőmester büszkeségét, s megállapodtunk, hogy a négy próbálkozás nem sok.

A prototípus három hét alatt elkészült.

A tervezővel is megállapodtunk, hogy az emeleteken a vakon a semmibe nyíló ajtókra nincs szükség, hacsak nem az azokon kieső gyerekek látványában akarunk gyönyörködni.

Azt a csekélységet is gyorsan kiküszöböltük, hogy nem tervezett a gyerekek házaiba az emeletre wc-t, s se az igazgató, se a nagyszülők lakásaiba konyhát. A külső zuhanyozók oldalfalaiba ezek után már gyorsan (igaz, sértett önérzettel), de beleegyezett.

Ha már a büszkeségnél, önérzetnél és a szakmaiságnál vagyunk, hadd ismertessem azt a játékot, melyet csak maguk között, külföldiek nélkül játszanak. Kívülállónak nem is beszélnek róla.

Úgy hívják, kasztrendszer.

A világon legnagyobb mértékben Játékországban őrizték meg az eredeti szabályokat, tehát azt, hogy „aminek születtél, az maradsz”. Ez nem vallást, vagy etnikai csoportot jelent. Leginkább társadalmi státuszt. Nagyon kemény játék – a születéstől a halálig játsszák.

Az oktatás és az egyetemes kultúra néhány játékost megzavar, ők azután elrontanak, összekutyulnak más játékokat, pl. a „házasodás-játékot”.

Ismerek valakit, akinek (az összes testvére közül csak Neki) a családnevét az apja egy ékszerész kaszt nevére változtatta. Attól kezdve Ő nagy társadalmi megbecsülésnek örvend. Lehet, hogy ez ilyen egyszerű?

Á, biztos veszélyes.

(Engem sem Vaskutinak hívtak eredetileg.)

A legalsó kaszt az érinthetetlenek.

Náluk már csak egy rosszabb státusz van, a ”kaszton kívüli”. Mi külföldiek ide tartozunk, ezért velünk a „mosoly játékot” és a „kuldusosat” játsszák. Mosolyognak, kedvesek, szolgálatkészek a „nagy fehér főnök” felé, kéregetnek Tőle, s közben a semmibe veszik. Ez remek védekezés lehetett a gyarmatosítókkal szemben, és kiválóan alkalmas a XXI. század betolakodóival szemben is.

Ha Játékországba érkezünk, azonnal és mindenki a (vonjuk össze) „mosolygó koldusosat” játssza velünk.

Szerepükből csak néha esnek ki (másfél év alatt csak egyszer akartak szándékosan elütni).

Rossz játék. Sokszor azt hiszed, megbarátkoztál valakivel, utána koppansz, hogy csak „barátosat” játszottatok, ami tulajdonképpen a „mosolygó koldusos” szofisztikált változata.

És még dühös se lehetsz, mert önként mentél Játékországba, ahol játszanak Veled.