Az utazás reggeléig odáztuk a pakolást Gyöngyivel, úgyis mindössze néhány rövidnadrágról, atlétatrikóról és (részemről) egy fürdőnadrágról volt szó. Ami megnövelte a csomag súlyát, az a több kilós gumicukor-, csoki-, cukorka-csomag volt, amit a sri lankai gyerekeknek vittünk. Az utolsó budapesti ebéd szerencse sütije nekem azt mondta: „a közeljövőben új barátokra tesz szert”. Ezt pozitív előjelnek vettem. A reptéren fotósok hada fogadott minket, a média érdeklődése itt is kísért minket, példáúl a hamarosan megjelenő négy oldalas Marie Claire cikk kapcsán a reptéren volt az Ő fotósuk is. Az utazás közben senki sem veszett el és csak egy kicsit rosszalkodtunk a repülőn, úgyhogy egy kis ugrás a kronológiában: Sri Lankán találtuk magunkat.
Iván, az óvóbácsi, mint a zeneterápiában hívő ember, hozott magával egy gitárt, egy tangóharmonikát, két különbözőféle sípot és egy citerát, ami a tervek szerint majd lenyűgözi a gyerekeket és hatalmas közös zenélésre inspirál mindenkit. Colombo repterére érve, csomagfelvétel után azonnal előkerült a gitár és az egyik gyerekünk djembéje, amivel egy néhány perces rögtönzött zenei előadás (a helyi lakosok mérsékelt tetszését kiváltva) nekünk azért okozott vidám perceket. Legközelebb napokkal később, egy reggeli ébresztéskor jött igazán jól a gitár: a „Pál, Kata, Péter” kezdetű népdal óbégatása zenei kísérettel olyan őszinte nemtetszést váltott ki a srácokból, amitől már nem tudtak visszaaludni. Pált, Katát, Pétert emlegetni egy Sri Lankai dzsungel közepén pedig igen szürreális érzés.
Vasúti sínek a dzsungelben, Kahawa (fotó: Kárpáti István)
De nem a dzsungel volt az első benyomásunk Sri Lankáról. A több mint 11 órás repülőutat (Budapest-Doha-Colombo) négyórányi autóút követte (Colombo-Kahawa); előbbi több ezer kilométeres távot jelent, utóbbi 120-at. A négy órás autóút az úton-útfélen feltűnő tuk-tukok és a monszun-évszak második napját köszöntő, őrületes mennyiségű csapadék lehullása miatt nyúlt ilyen hosszúra. Közülünk majdnem mindenki (én is) érkezéskor találkoztunk először Sri Lanka romantikájával, a romos lakóépületek által szabdalt, mindent benövő dzsungellel. Elhaladtunk egy börtön épülete mellett is, amelynek falán „Prisoners are only humans” (kb. „a börtönrab is ember”) felirat állt. Sokat álltunk forgalmi dugóban, úgyhogy én el is aludtam, s amikor felkeltem, már sebesen haladtunk egy keskeny, kanyargó, lejtős úton, amit mindkét oldalról szorosan öveztek a dzsungel mindenféle növényei. Nem sokkal később megérkeztünk a szálláshelyünkre, ami a magyarok adományaiból felépült HELP falu közvetlen közelségében található, az Indiai-óceán partjától 400 méterre. Lerakodás után az első út az óceánhoz vezetett, amivel szintén sokunk nem találkozott még.
A 2004-es cunami után elhagyott lakatlan ház, Kahawa (fotó: Herczeg Gyöngyi)
Mivel én már láttam több nagy vizet is, van némi összehasonlítási alapom, és látom, hogy az Indiai-óceán kifejezetten dühös. Szüntelen bombázza a partot óriási hullámaival. Nincs békés partszakasz. Itt, a sziget déli részén, ha elnéz a távolba az ember, elképzelhetetlen messzeségben (le, egészen az Antarktiszig) csak a háborgó óceán van, illetve az apró, kitüremkedő Maldív-szigetek, semmi más. Hosszú utat tesz meg a víz, mire Sri Lanka partjaihoz ér. A part mentén húzódik az egyik főút, nem sokkal beljebb pedig vasúti sínek, amik egészen különös látványt nyújtanak, ahogyan a sűrű dzsungelbe vezetnek, pálmafasorok mentén. Az óceán közvetlen közelében épült házakat mind elpusztította a 2004-es cunami, de még most, kilencedik évvel a tragédia után is elhagyatottan, üresen állnak a falaik, gazokkal benőve, csak néhol díszítik őket hirdetések. A sok part menti romos ház stabilan őrzi a cunami emlékét. A fárasztó út és a kavargó gondolatok ellenére a napból leginkább az ezeknek a házaknak hátat fordító, nedves sziklákon üldögélő srácok csoport képe maradt meg, ahogyan a végtelennek tűnő óceánt nézik.