A lényeg a lényegben Dorka Srí Lanka-i útjáról: abszolút sikeres volt a Chance programban eltöltött két hónapja. Elhagyta a gyógyszert, nincs többé Asperger-szindróma bélyeg, ledobott 5 kilót a gyógyszer miatt felgyűlt feleslegből, sokkal kiegyensúlyozottabb, tele van életkedvvel, mosolygós, kedves, viccelődik, kompromisszumokra hajlandó, sőt ő maga kezdeményezi, hogy a vitás helyzeteket beszéljük meg, keressünk megoldást.

Már három napja itthon vagyunk, és a változás bámulatos. Nemcsak Dorkában, hanem bennünk is, a család többi részében.

Tulajdonképpen nem is jó szó az, hogy “változás”, mert Dorka nem változott meg, ő Dorka maradt, az éles eszével, különleges tehetségével és elképesztő kreativitásával. Csak valahogy megérkezett kilencéves önmagához, megismerte a saját reakcióit és megtanulta azt, hogyan kontrollálja azokat.

Ami pedig a legfontosabb: a sötét, negatív életszemléletet, azt a szűrőt a fejében, ami mindent feketének és fehérnek mutatott neki, átállította ebben a két hónapban a sok beszélgetés, helyzet, élmény és körülötte lévő ember. Már ennek a szűrőnek az átállítása is elég ahhoz, hogy az élete mostantól más irányt vegyen, és jól érezze magát a bőrében.

Az elmúlt pár nap alatt legalább száz olyan helyzetet éltünk át itthon, amikből óriási habcsókok lettek volna Srí Lanka előtt. Ezek a helyzetek mindennapi kis apróságok:

• Szombaton 16 óra repülőút és 4 óra alvás után hazaért éhesen, de megértette és békében megvárta, amíg egy óra múlva tudtam ételt keríteni elé az asztalra.
• Ezután még végigtalpalt velünk egy négyórás iskolai beszerző körutat anélkül, hogy problémázott volna.
• Este első szóra elment fürödni, ellenkezés nélkül.
• Reggel magától felöltözött (!), megfésülködött alaposan (!!) és megkért, hogy csináljak neki copfot (!!!).
• Zokszó nélkül, örömmel reggelizte a lekváros zsemlét, nem kezdett bele a “deénmástakarokennianyaaa” habcsókba.
• Saját indíttatásból kiselejtezte az ágyában lakó hatmillióötszázezerkettő plüssállatot, mondván “nem akarok megint beletemetkezni a plüssökbe.”
• Majdnem elesett a biciklivel, de nevetve túllépett a dolgon ahelyett, hogy halálos balesetet látott volna benne. És visszaült rögtön a bicajra!
• Kompromisszumok tömkelegét köti folyamatosan a nővérével az együtt játszásokban, nem muszáj, hogy az legyen kizárólag, amit ő akar.
• Mintha elfelejtette volna azt a szócskát, hogy “de” a mindennapi kis feladatok során. Nincsenek olyan kezdetű mondatok, hogy “de anya, én nem…”
• Az egész lénye békésebb, nyitottabb, empatikusabb és sokkal humorosabb lett.

Én sem tudom pontosan, mi történt vele, ahogy azt sem tudom pontosan, mi történt Borcsával és velem Srí Lankán.

Valahogy kinyíltak a kommunikációs csatornáink egymás felé, más színben és mások szemén keresztül láttuk egymást.

Én például Dorkát láthattam egy olyan közegben, ahol nem a szokásos elutasítás és ítélkezés vette körül, hanem elfogadás és szeretet. Ahogy a vezető pszichológus, Pali körülvette apai szeretettel és szigorral, Szilvi, és később Gergő, Dorka pszichológusai őszinteséggel és nyíltsággal, Nóri és Zsanna a mentorai gondoskodással, ugrásra készen kezelték a konfliktusait, mind azt tanították nekem, hogy másképp nézzek az én kicsi lányomra. Még sosem láttam, hogy így álljon a környezete Dorkához. Úgy, ahogy megérdemli: egy szeretni való kislányhoz, akinek annyi a problémája, hogy bujkál benne egy különleges tehetség, amit meg kell tanulnia kezelni és kihozni belőle a legjobbat.

Nem hagyható figyelmen kívül a közösség hatása sem, ahogy a többi mentorált hatott Dorkára, hogy ott voltak körülötte az idősebb gyerekek, akiknek az életébe kicsit beleláthatott. Megtapasztalta, hogy milyen az, amikor nála sokkal mélyebb gödörben lévők sikeresen helyrebillennek és újra célt találnak az életüknek. Közben pedig láthatta az ott élő gyerekeket, akiknek szinte semmijük sincs, gyakran még cipőjük sem. Ahogy ő maga mondta, ez nagyon nagy hatással volt rá, hogy ők ott mosolyognak és szaladgálnak boldogan, mikor pedig nincs pénzük játékokra és szép ruhákra.

Számunkra most kezdődik igazán a nagy utazás, épp az iskolaváltás áll előttünk, keressük Dorkának a legjobb helyet, ahol kitárt szárnyakkal tud majd repülni. Tiszta lappal indul, új élet kezdődik neki és nekünk is, amiben már békésebben és egymásra sokkal jobban odafigyelve élhetünk. Szerintem menni fog.

Dorka iskolaváltásban, mi pedig családterápián

Az alcím úgy hangozhat, mintha mi azért járnánk terápiára, mert Dorka iskolát vált. Ez részben igaz is, mivel idegőrlő volt számomra az a két hét, ami Srí Lanka óta eltelt és ami alatt iskolát kellett találni Dorkának. Valamilyet, ahol jól érzi magát és megtanulja, hogy iskolába járni nem kínszenvedés, mint eddig, hanem akár még élvezhető dolog is lehet. De igazából persze azért járunk családilag terápiára, mert ez is a Chance program része, az utógondozás, amire hatalmas szükség van.

 

Maradjunk először az iskolaváltás történeténél, mert nem volt egyszerű menet.

Dorka itthon volt velem és Julcsival két hétig, ennyi időnk volt igazolva, hogy találjunk neki új iskolát. Korábban kellett volna kezdeni a keresgélést, de egyértelműen Srí Lankán döntődött el, augusztus végén, hogy nem hagyható ki az iskolaváltás, Dorka érdekében. A szempontok a keresésnél nagyon sokrétűek voltak, talán épp ezért volt annyira stresszes ez az egész hajcihő. Legyen olyan suli, ahol támogatják a tehetségét, de olyan is legyen, ahol kis csoportokban zajlik a tanítás. Ilyet állami iskolában nem nagyon találsz, most szólok, hogy akik tehetségpontként hirdetik magukat, nos, azok nem ilyenek. Telefonáltam, még többet telefonáltam, iskolát látogattunk, beszéltünk igazgatókkal, akiknek az iskolája úgy adja el magát, mint a tehetséges gyerekek iránt elkötelezett iskola, de semmi. Nem izgatja őket az, hogy itt egy szakértői véleménnyel alátámasztott tehetséges gyerek, az érdekli, hogy változó volt második év végén a magatartása. Meg még azt sem értették általában, hogy mi ez a szakértői vélemény, amiben “különleges logikai tehetség” van írva, a gyerek mégis csak 3-as matekból. Igen, furcsa lehet, de így megy ez: a tehetséges gyerekekből ki kell hozni, ami bennük rejlik, nem kész tudósok, kitűnő magaviselettel, hanem a legtöbbször valamilyen magatartászavarral küzdő intelligens gyerekek, akik maguk sem tudják, mi zajlik a kis fejükben. Most tényleg nekem kéne példálóznom Einsteinnel és a kettes matekkal? Inkább hagyjuk.

Mivel szorított a határidő, és a gyerek ugye tanköteles, iskolába járni márpedig kell a második hét lejártával, ezért telefonáltam a körzeti suliba, hogy akkor oda elhelyezném, mert ott muszáj felvenniük, legalábbis addig, amíg meg nem találom neki a tökéletes helyet. Ám az ottani igazgatóhelyettes ő változó magatartással nem hajlandó felvenni, menjek a tankerülethez jogorvoslatért, majd ők elhelyezik hozzájuk erőszakkal. Értitek a logikát? Én nem teljesen. Ő is tudja, én is tudom, a tankerület is tudja, hogy kötelező neki felvenni Dorkát, hiszen ezért ő a körzeti iskola, mégis azt mondja, hogy így simán nem veszi fel, erőszakoljam ki jogorvoslattal. Itt már éreztem, hogy ez nagyon nem a mi utunk lesz, az biztos, hogy a gyerek lelkének nem tenne jót, ha őt erőnek erejével kellene beszuszakolni egy körzeti suliba. Amúgy is szegénykém eddigre már (másfél hét telt el), járt több suliban, ahol látni akarták, beszélni vele, majd az orra előtt mondták, hogy az ilyen gyereket, hát azt nem, ez itt kérem problémás kölök, fel nem veszik, szóval eddigre már elkezdte mondogatni, hogy vele valami nagy baj van, ha sehol sem akarják tanítani. Hibáztatni kezdte saját magát. Kilencévesen.

Elmentünk ezért a Gyermekházba, hogy hátha ott, mert ott nem döbbennek le, ha egy gyerek nem tökéletes, hanem azt mondják, lássuk, mit kezdhetünk a helyzettel.

Ahogy az igazgató fogalmazott Dorka jelenlétében – ő volt az egyetlen ilyen igazgató azok közül, akikkel találkoztunk – “ránézésre egy tündér ez a kislány, szerintem nagyon jó helye lesz nálunk”. Kedves volt vele, nem szidta a magatartásjegyéért és nem szólta le a matek jegyét sem, tulajdonképpen nem is érdekelte. Az érdekelte, hogy bemutasson minket a harmadikos tanító néninek. Meg az is érdekelte, hogy megdicsérje Dorka csinos ruháját. Mert ugye még csak – nem győzőm hangsúlyozni – kilencéves. Hétfőn itt kezdtük a próbahetet, egy 9 fős osztályban, ahol minden gyerek “más”. Ők azok, akik nem  fértek bele a kockásított rendszerbe. Ahogy Dorka sem. Dorka most boldog attól, hogy ebben az osztályban nem úgy fogadják a társai, hogy “jajj, már megint itt a Dorottya”, és hogy a matek tanító nem szidja össze, ha nem ért valamit, hanem elmagyarázza. Az első napon, házi feladat írása közben kétségbeesett, mert nem tudta a feladatot, és bepánikolt, hogy ha ő rosszul oldja meg, megint egyeseket fog kapni, mint tavaly, az előző iskolában. Kilencévesen már gyomorgörcse van az iskolai tapasztalatai miatt. Aztán másnap látta, hogy a mostani tanítója nem alázza meg az osztály előtt, amiért nem tud valamit. Érdekes módon inkább segít neki. Nahát! Jó lesz neki itt, szerintem.

Kacagós családterápia. Közben minden héten családilag járunk Dorka Srí Lanka-i pszichológusához, Vaskuti Gergőhöz családterápiára. Ami kicsit sem hasonlít semmilyen más általam ismert eddigi terápiákhoz. Hangos nevetésekkel van tele és baráti beszélgetéssel. Barátilag sokkal több mindent elmondasz, és nem akarsz jópofizni, csak beszélgetni, őszintén. Ez az őszinte légkör jellemzi az egészet, no meg az, hogy a lányoknál megmaradt az a teljes közvetlenség, amihez Srí Lankán Gergővel és Palival kapcsolatban hozzászoktak. Nincs fehér köpeny közöttük, sem alá-fölé rendeltség továbbra sem. Itthon is, hetente egyszer kapunk egy csöppnyi Srí Lankát. Erre pedig szükség is van, hiszen a rengeteg változástól azért mindenki kicsit felborult ebben a családban. Dorka habcsókjai nem tértek vissza, de a stressz helyzeteket még mindig nehezen viseli, és főleg a nővérével szaporodtak meg a kettőjük közötti konfliktusok. Úgyhogy az utógondozás, családterápiázás nagyon is ránk fér, így kerek ez az egész.

 

Hat hónappal később.

Sokan kérdeztétek tőlem, hogy mi a helyzet Dorkával, hogy alakult az életünk a Srí Lanka-i terápia óta eltelt 6 hónapban. A rövid válasz az, hogy remekül. Egy tízes skálán mérve valahol a nyolcas környékén mozgunk általában, béke van, ami felbecsülhetetlen számunkra a sok zilált év után. A mi életünk hatalmas fordulatot vett attól, hogy Srí Lankán jártunk Paliéknál. Mondhatnám úgy is, hogy gellert kaptunk. Nem hirtelen volt a változás, nem rögtön akkor és ott történt, amikor kint voltunk, hanem utána, észrevétlenül, hónapok alatt változott meg az életünk.

Végső kétségbeesésemben fordultam Paliékhoz, hogy nem bírom tovább, nem tudom összetartani a családot így, hogy Dorka napi szinten több órát őrjöng. Nem tudok szebb szót rá. Tojáshéjon jártunk, féltem a saját gyerekemtől, hogy mikor lesz újabb dührohama. Mire eljutottam Paliékig, addigra Dorka már egy éve gyógyszert szedett, amitől nem változott a helyzet, csak elkezdett hízni tőle. Ekkor volt 9 éves. Túl fiatal ahhoz, hogy az életét így élje le, dührohamok közepette.

Sri Lankán két hónapot töltött, ebből egy hónapig vele volt a 11 éves nővére is, illetve a végén én is csatlakoztam hozzájuk az akkor 7 hónapos húgukkal az utolsó három hétre. Nem nagyon tudom megfogalmazni, mi történt pontosan velünk a terápiás közösségben, csak azt tudom, hogy valahogy felébredtünk tőle. Én például határozottan ráébredtem, hogy anya vagyok, és hogy felelős vagyok a gyerekeimért. Jobb későn, mint soha. Ebbe a felelősségbe pedig az is beletartozik, hogy határokat húzok, korlátokat állítok fel, ez pedig eddig hiányzott, nem én voltam a főnök, a gyerekeim irányt vesztetten bolyongtak.

Dorka nevében ugyan nem beszélhetek, de az azóta eltelt pár hónapban úgy tűnik, hogy ő arra jött rá, hogy nem kell olyan véresen komolyan venni az életet és hogy nem feltétlenül az ellensége mindenki, aki él és mozog.

Számomra a legnagyobb változások a kis dolgokban rejtőznek. Hogy nem kell reggel veszekedni Dorkával, hogy felöltözzön, fogat mosson és nincs üvöltés abból, hogy meg kell fésülködnie. Hogy nem kell már félni tőle, ha el akarunk menni bevásárolni, mert nem kap rohamot az üzlet közepén, ha nemet mondok a nyolcadik csokira, amit meg akar vetetni velem. Hogy magától, egyedül rálép a mozgólépcsőre. Hogy türelmesen, kiabálás nélkül megvárja, amíg beszélek mással telefonon. Hogy nem vágja rám az ajtót, ha fürdenie kell menni este. Sőt magától bevonul a kádba és egyedül fürdik meg, zokogás nélkül. Nem hisztériázik, ha rendet kell raknia és nem rohan ki az óráról sem az iskolában, ha kötelező feladata van.

Ehhez az is kellett, hogy Srí Lanka után iskolát váltottunk Paliék javaslatára, és úgy tűnik, hogy nagyon jó döntés volt egy kis létszámú osztályba íratni, ahol az önbizalma most szárnyal. Ő a legjobb gyerek, legjobb tanuló az osztályban. Az én Dorkám, akit tavaly meg akartak buktatni – általános második osztályban – matekból és kettes volt magatartásból, a mostani suliban 100 százalékos dolgozatokat hoz haza és nem győzi dicsérni a tanító nénije. Még mindig érzékenyebb, mint a többi gyerek, könnyen megsértődik, és könnyen elsírja magát, ha úgy érzi, bántják az osztálytársai, de már nem ellenséges a környezetével, nem üvölt a legkisebb belső feszültségre és úgy általában, lehet vele békésen együtt élni. Ennél több nem is kell.

Srí Lanka óta járunk utógondozásra Gergőhöz, arra a családterápiára, ami után mindig úgy jövünk el, hogy megerősödünk kicsit magunkban.

A lányokon is azt látom, hogy könnyebben kezelik, ha valamilyen probléma kerül eléjük, ahogy magamon is azt vettem észre, hogy már nincs az a tehetetlenség érzésem, mint régen, ha Dorka kiborult. Pár hónap alatt leülepedett bennem is, amit Srí Lankán tapasztaltam és sokkal határozottabb, magabiztosabb lettem nemcsak a gyerekekkel kapcsolatban, hanem úgy általában az élet dolgaiban. Mivel a családon belül mindenki hat mindenkire, nyilván az én változásom elengedhetetlen része volt annak, hogy Dorka ne produkáljon tüneteket, hogy csökkenjen a frusztráció benne.

Talán elég lett volna, ha e helyett a hosszú esszé helyett egy mondatot írok, amiben minden benne van, ami velünk történt: hosszú évek óta először Srí Lanka után hallottam őszintén, felhőtlenül, gurgulázva nevetni Dorkát. Nem adható át írásban mennyire hálás vagyok Paliék munkájáért, köszönöm mindenkinek, aki ott volt és foglalkozott a gyerekeimmel Srí Lankán.