Somissara Theo 18 éves volt, amikor (nem sokkal a cunami után) megismertem. Délkelet-Ázsia legnagyobb fekvő Buddhája mellett élt és teljesített szolgálatot.

Amikor először jártam ott, kérdeztem, miért vannak vágásnyomok az arcán. Elmesélte, hogy kiskorában utcagyerekként miken ment keresztül, s hogy sok más kisfiúhoz hasonlóan 10 éves korában hogyan lett belőle buddhista szerzetes.

Pár hónap múlva vendégeimmel újra ellátogattam hozzá. Egy domb tetején van a sztupa. Mikor felértünk, az ellenkező irányból sietve érkezett Theo. Azt mondta, egy társával éppen meditált, és hirtelen megérezte, hogy jön „Pal”, a barátja. Kételkedtem. Lementem a társához, aki megerősítette, hogy Theo egyszer csak felpattant, hogy „jön Pal, a barátom”.

A Kispap elkérte a telefonszámomat. Kis idő múlva minden hajnalban ½ 5-kor felhívott. Ilyenkor már ébren szoktam lenni, de azért rákérdeztem, miért ezt a szokatlan időpontot választja. Elmondta, hogy a Főpap (akinek van mobilja) ilyenkor megy tusolni, ő pedig elcseni a telefonját. Elneveztem „Lurkó Kispap”-nak, és megajándékoztam egy telefonnal.

Lurkó Kispap nagyon kíváncsi volt a világra, sokat beszélgettünk a két kultúra és a különböző vallások különbségeiről. Elhoztam neki angolul a Pál utcai fiúkat, Az ember tragédiáját, az Utas és holdvilágot (ezt tartja a képen a kezében), az Örkény Egyperces novellákat, Rejtőtől A szőke ciklont. Az évek során összebarátkoztunk, gyakran beszélünk akkor is, ha nem vagyok Srí Lankán.

Amikor a Chance Program keretében voltak kinn gyerekek, eljött hozzánk Kahawába, és akit érdekelt, megtanította meditálni.

2009-ben különös (fehér ember számára elképzelhetetlen) kegyben részesített: meghívott egy szertartásra, ahol négy 8-10 éves gyereket avattak szerzetessé. 200 képet készítettem 1,5 óra alatt. (Jövő csütörtökön láthattok ebből néhányat.)

Theo 2016-ban megsértődött. Tulajdonképpen volt közvetlen oka – egész tavasszal kinn voltunk, de annyira le voltam kötve a csoporttal, hogy mindig csak hitegettem, hogy a következő héten meglátogatom. Megszakított velem minden kapcsolatot, még a telefonszámomat is kitörölte.

Sokat gondolkodtam, mi az oka ennek a túlzott reakciónak. Mivel kapcsolatunk nagyrészt világi dolgokról (Európa, Magyarország, irodalom, páciensek, a pszichológia stb.) szólt, arra a következtetésre jutottam, hogy Theo barátságunk kezdetén még nem döntötte el, valóban egy buddhista szerzetes életét akarja-e élni, s arra gondolhatott, ha „ki akar ugrani”, én majd segítem. Nem tévedett, segítettem volna. Amikor azonban eldöntötte, hogy (ebben az életében) szerzetes marad, könnyebb volt neki úgy, ha engem (akiről tudta, hogy tudom a dilemmáját, anélkül, hogy valaha szóba került volna) kiiktat az életéből. Elfogadtam a döntését, és nem kerestem majdnem egy évig.

Amikor elhatároztam, hogy „óvatosan” megkeresem, nem tiltakozott, fél óra múlva már találkoztunk, s megbeszéltük, hogy igazam volt. Kellett neki ez a pár hónap, hogy 100 %-ig biztos legyen a döntésében.

Azóta – új szinten – újra barátok vagyunk.