Nem egyszerű időszak következik Dorkának és a terápiás közösségnek Srí Lankán. Pali írta meg nekem a következő szakaszt, ami a terápiában holnaptól beköszönt: ignorálni fogják Dorka habcsókjait, azaz hisztijeit. Durva világ lesz, de nagyon remélem, hogy hamar és jól veszi ezt az akadályt is. Olvassátok el Pali levelét: “Dorka „hisztijeit” az első hét után átminősítettük „habcsókká”, s bár ritkultak és finomodtak, néha teljesen váratlanul, általában olyan helyzetben, amikor frusztrációt él meg, előjönnek. A következő héten meg fogom kérni a közösséget, hogy se a „nyávogásra” se a habcsókra ne reagáljunk, s azt várom, ha ezzel Dorka nem tud elérni eredményt, rátalál olyan megoldásra, amiben se Neki, se a környezetének nem kell szenvednie. Ez egy folyamat, nem lesz könnyű se Neki, se nekünk, de ha kibírjuk, minőségi változás várható. Ha ezen túl vagyunk, a frusztráció tolerancia küszöbét kell emelni, ami egy ilyen közösségben automatikusan is megtörténik, de Dorka (gyermeki) egocentrikus világképe miatt külön feladat. Ezekkel párhuzamos folyamatos feladat az empátia erősítése. Úgy gondolom, olyan bizalom van Dorkában felénk/felém, hogy ha meg is kell szenvednie az utat, végigjárja itt. Az biztos segíteni fog Neki, hogy imádjuk.”

Bocsáss meg magadnak, szülőnek lenni így is elég bonyolult. Az anyaság és a lelkifurdalás kéz a kézben jár. Valamiért nem tudjuk elengedni a múltbeli döntéseinket, mindig ott van az a kis gondolat, hogy tudtuk volna jobban csinálni, jobb anyának kellett volna lennünk. Még csak nem is függ a gyerek életkorától ez, én legalábbis elő tudom adni a lelkifurdalást a félévesemnél ugyanúgy, mint a kilencévesemnél. Most pedig, hogy Dorka lányommal részt veszünk a Chance Programban és két hónapig Srí Lankán van nélkülem a terápiás közösségben, minden eddiginél nagyobb bűntudat-rohamok törnek rám. Mindig egy kis szomorúsággal kezdődik, hogy csinálhattam volna jobban ezt az anyaság dolgot. Utána jön egy csipetnyi bűntudat, hogy nem adtam meg nekik mindent, amit egy igazi jó anya megadott volna. Minden apró iskolai ünnepség eszembe jut ilyenkor, amit kihagytam, minden túlóra és minden dolgozással töltött hétvége. Sőt egészen odáig el tudok jutni, hogy még a magamnak ajándékozott félórás olvasós fürdő is felíródik a bűntudat listára, mert akkor és ott inkább velük kellett volna foglalkoznom. Az életem csordultig telt a „kellett volnákkal”, amikkel nem tudok mit kezdeni, azon kívül, hogy rettenetesen érzem magam tőlük és csak körbejárok ahelyett, hogy előre mennék. Olyan ez, mint az életen át tartó fogyókúra: mindig elhatározás követi, hogy most majd teljesen másképp lesz, most majd nem akarok fürödni sem, ha ettől függ a jóanyaságom. Aztán persze, mert én vagyok én, nem tudom betartani a fogadkozásokat, ahogy nem sikerül a cukor-, liszt-, csokimentes életmódot sem megvalósítani. A „kellett volna” miatt még féltékenységet is érzek, azokat az anyukákat irigylem, akik annyira tökéletesnek tűnnek kívülről, amikor együtt várjuk a gyerekeinket az iskola előtt. A minap ugyanez történt velem, jött a bűntudat, hogy én rontottam el, amikor nyolc hónaposan hagytam sírni öt percig, és az én középső lányom most biztos azért kell részt vegyen ilyen terápiákban, mert én nem voltam számára megfelelő anya. Aztán mielőtt elmerültem volna újra a lelkifurdalás mocsarában, rájöttem, hogy tulajdonképpen rengeteg órát, napot elfecsérlek azzal, hogy rágódom a múlton. Mit mikor és hogyan tettem, és mi minden volt az oka annak, hogy itt tartok, és ők itt tartanak, ahol. Még leírni is szörnyű, hogy egész nap ilyeneken jojózom. Megváltoztatni már nem tudom, a tanulságok levonásán már rég túl vagyok, akkor tulajdonképpen akár gondolkodhatnék azon is, hogy most, itt mit tehetnék azért, hogy jó anyukája legyek az összes gyerekemnek. Meg kell bocsátanom magamnak mindazt, ami a „kellett volna” kategóriába tartozik, ha nem akarok begolyózni miattuk. Követtem el hibákat, amik a mai szememmel hibák. Akkor és ott azért tettem mindent, mert az akkori eszemmel, tapasztalatommal, tudásommal ennyi telt tőlem. Ha megnézed a saját életedet, akkor rájössz, hogy ha megtettél minden tőled telhetőt az adott pillanatban, akkor nem hibáztál. Lehet, hogy utólag máshogy csinálnád, nem hagynád sírni, nem vennéd annyit ölbe, szoptatnád, nem tiltanád meg neki, hogy elcsatangoljon a barátaival és még a fürdési idődet is lerövidítenéd a kedvéért. De a helyzet az, hogy nem ezt tetted, hanem azt, amit akkor jónak láttál. A megbocsátás ott kezdődik, amikor ezt megérted, hogy te mindig a legjobb anya voltál, csak régen más fejjel hoztál másfajta döntéseket. És lehet, hogy tíz év múlva ugyanígy jársz majd, visszatekintve a mostani énedre, cselekedeteidre, hogy meg kell bocsátanod magadnak, amit most teszel épp. Az anyaság már csak ilyen: elképzeljük, hogyan kellene és aztán lelkifurdalunk, hogy nem olyanok vagyunk. Lehetne, hogy inkább saját magunkat adjuk, ne megfelelni akarjunk láthatatlan elvárásoknak, és csak szeressük a gyerekeinket? Lehetne bizony, kezdjük el most rögtön.

Pali levele: „Ma délután megkérdeztem Dorkát, mennyire bízik bennem. Azt mondta, 100% és még 10. Megkérdeztem, meg akar-e gyógyulni. Azt mondta, nagyon. Ekkor én elmondtam, hogy ennek érdekében megkérek mindenkit, hogy se a nyávogásra, se a habcsókra a továbbiakban ne reagáljanak, ha tehát el akarsz érni valamit, mást kell majd csinálnod. Erre azt mondta, ő nem azért habcsókozik, hogy elérjen valamit, hanem ez csak úgy jön, és elönti őt. Megbeszéltük, hogy meglátjuk, mi lesz, ha nem reagálunk. Este megkérdeztem, lehet-e a csoportmegbeszélésen erről szó. Vállalta. Egy hős! Megállapodott a csoport, hogy mindenki ehhez fogja tartani magát, és bármekkorára is nőne egy habcsók, észre se vesszük. Mi pedig felkészültünk a szupererősgigászikibírhatatlan HABCSÓKOKRA a következő (szerintem 4-5) napban. Anyai szíved ne hasadjon meg, ez része egy folyamatnak.”

Pali következő levele: „Gratulálok a lányodhoz! Az első nap teljesen simán telt. Habcsók el se indult. Nyávogás háromszor – ilyenkor egymásra néztünk és azt mondtuk csak úgy magunknak, hogy ezt nem halljuk. Dorka azonnal normális hangra váltott, még mosolygott is. Este a csoporton megdicsértem, erre kaptam két hatalmas puszit. Annyira édes, ahogy dolgozik magán.”

Nóri levele az elmúlt hétről:

„Mint ahogy írtad is, egyelőre úgy tűnik, hogy a visszajelzés nagyon jót tett neki. Kedden Galle városában voltunk, ott kirándultunk. Nagyon élvezi, hogy saját pénze van, amivel gazdálkodhat, melynek persze megvannak a nehézségei. Általában mindent meg szeretne venni, s próbálom irányítani, hogy azért ne költse el a teljes pénzét, meg ha eszik rendesen reggelit-ebédet-vacsorát, akkor nem kell annyit költenie nasikra (ami most gyümölcsök, rágók és bacon formájában vannak, mert nem szeretne cukrot venni). Azért ennek is van hatása, mert már többször kijelentette, hogy meg kell állnia, hogy ne vásároljon, meg belemegy alkukba is velem, viszont most épp maga a vásárlás egy nagy örömforrás számára, így nagyon nehéz vele elfogadtatni, hogy az ő érdekében vitázunk erről. Ráadásul a számfogalma nem elég stabil ehhez (hiszen még csak 100-as körben számoltak), úgyhogy elhatároztuk, hogy ezt próbáljuk megerősíteni. Ő maga talált ki egy kisboltot, amibe ő vesz árukat, vagy a másik kislány készít bele termékeket. Ez egyrészről jót tesz a sok vásárlás miatti lelkiismeret-furdalásának, hiszen így visszakap némi pénzt, meg eladja azt, amiről időközben rájött, hogy nem is kell, másrészről kiéli kreativitását ennek fenntartásához, segíti a számfogalom bővítésében, illetve nagyon jó közösségkovácsoló ereje van, mert rendszeresen jönnek a nagyok, hogy szeretnének vásárolni (cukorkák, rágók, matricák, gyümölcs van a boltban).

„Szuper árak! Csak itt!”

Kezdi megérteni, hogy miért kell legalább ugyanannyiért adnia az áruit, mint amennyiért megvette. Táblákat gyárt, tervez, és összedolgozik a másik fiatal kislánnyal. Volt még egy ötlete, hogy postát nyit, annak még csak az előkészületeinél vagyunk. Mindkét játék nagyon azt mutatja, hogy közösségben szeretne lenni, és adni szeretne a társainak, illetve örömöt okozni. Ezt rendszeresen mondja maga is – mikor jobban kiborul –, hogy nem akar rossz lenni, meg csalódást okozni. Recepteket is ír fejből, amiket meg is valósíthat, nagyon boldog, ha látja, hogy ízlik, amit készített (jellemzően valamilyen mártást). A bizonytalanságtól való tartása is fejlődik folyamatosan, bár még mindig ez az, amitől a legjobban ki tud akadni. Kedden Galléban ketten sétáltunk, miután leváltunk a csoport többi tagjától, s ott volt egy kisebb kiborulása, mert azt képzelte, hogy eltévedtünk (a fal mentén van egy körút, s én tudtam, hogy ott parkoltunk, csak nem tudtam pontosan, hol, így csak elindultunk körben, s mondtam, hogy valahol erre kell lennie a kocsinak). Itt is végül a bizalom állította le, mikor megjegyeztem, hogy tényleg el tudja képzelni, hogy itt hagyjanak minket? Meg persze az, hogy meglett a kocsi. Szerdán vízi szafarin voltunk, ahol először megint bepánikolt a motorcsónaktól, de végül beszállt, s visszafelé már azzal sem volt baja, hogy a vezető billegtette a csónakot, sőt énekelgetett közben a dülöngélő hajókról. A szafarin az első helyen bőrevő halacskák voltak (ún. halmasszázs), s gondolkozás nélkül tette be a lábát a halacskák közé, rettenetesen élvezte.

S bár a mini krokodilt kézbe nem vette, de megsimogatta (pedig az út elején a buszban még azt mondta, hogy ő ilyen veszélyes állatokat nem szeretne látni, meg egyébként is vásárolni akar 🙂 ). Sőt, még ő győzködte a haltól irtózó mentort, hogy próbálja ki. Látott számos vízimadarat meg varánuszt, hogy miből készül a fahéj, volt buddhista templomban, kapott „szerencsehozó” áldást, úgyhogy folyamatos élményekben van része, és folyamatosan alkalmazkodnia kell a körülményekhez. Napról napra tágul az ingerküszöbe. Miközben persze rengeteg szeretetet ad a környezetének, amikor nem tetszik valami, vagy nem úgy történik, akkor hajlamos „belerúgni” a legközelebbi emberbe, aki ott van, és azt látom, hogy kezdi megérteni, hogy nekünk az ugyanolyan rossz, ha üvöltöznek velünk, mint neki. Ennek megértéséhez az is hozzájárul, hogy szerda este azért sikerült egy igazi istenes habcsókot produkálni (Pali tudatos hergelésének hatására), melynek pontosan azon túl, hogy határokat szabjunk, az volt a fő célja, hogy megtudjuk, mi van a háttérben. Ugyanis ekkor hangzott el az, hogy aki kiabál vele, az akkor „nem is szereti”. Mikor velem kiabál, és jelzem neki, hogy ez most nekem nagyon rossz, akkor is azt mondja, hogy akkor én biztosan nem szeretem már, merthogy ő kiabált velem. Természetesen ilyenkor mondom neki, meg hivatkozok a társaira is, hogy nagyon szeretem/szeretjük, akkor is, ha vitatkozunk. Azóta eltelt másfél nap, s úgy érzem, jobban lehet ezeket a konfliktusokat megbeszélni vele.

A körülbelül órás hosszúságú csoportmegbeszéléseket türelmesen végigüli. Látszólag nem figyel, meg valóban sokszor elkalandozik a figyelme (ami ilyen felnőttes témáknál nem meglepő), a lényeg mégis átjön neki, s gyakran meg is tudja fogalmazni. Mikor neki kell visszajelezni, vagy a csoportban megnyilatkozni, gyermeki egyszerűséggel, mindenki által tökéletesen érthetően fogalmazza meg az elhangzottakat. Ez a többiekre is nagy hatással van, hiszen egy 9 éves mutatja meg, hogy mennyire tisztán lehet ezeket a problémákat, viselkedéseket, személyiségeket látni. Nagyon boldog volt a hírtől, hogy jönni fogsz Julcsival. Kitartás, mert már most látszik, hogy a másfél hónap lemondás megéri”.

Dorka beleszeretett azt hiszem a Chance programba, Paliékba és ebbe az egész Srí Lankába. Ezt rajzolta Palinak:

A rajzon a szöveg: “Ezerféle lélek van a világon, de mi mindig összetartunk.”

Dorka már 10 napja tünetmentes, nincsenek habcsókok, ha mégis elindulnának, akkor humorral egy perc alatt leállíthatók (itthon 30 perc-2 órás dühöngések voltak általában, minden napra jutott belőlük).