A nehezen kezelhető gyerekek és családjuk részére szervezett élményterápiás utazások helyszíne a 2019. Húsvétján történt terrorista akciókig Srí Lanka volt.
Ennek a blognak a 2. bejegyzésében, idén január 12-én „A cunami és a HELP Falu” címmel leírtam, hogy kerültem Srí Lankára. A január 26-án írt és február 6-án kiegészített „Ifjú maffiózó” című (6. és 9.), valamint a február 9-én közzétett „Játékország” című (10.) blog bejegyzésekben bemutattam, milyennek látom a „Könnycsepp szigetét”.
A Chance Program élményterápiás utazásán résztvevőkre mindig nagy hatással volt a HELP Faluban lakó családok története, az, hogy hogyan tudtak talpra állni a 2004. decemberi borzalmas katasztrófa során elszenvedett vesztességeik után.
Az utolsó két írásom a magyar gyermekvédelemről szólt. Sokakat elborzasztott a múlt vasárnapi történet „Zoli és a Birodalmi Lépegető”.
„Lazításként” a következő néhány alkalommal annak a bemutatását folytatom, hogy milyen környezetbe kerültek, a terápiával párhuzamosan milyen élményekkel gazdagodtak a programban résztvevő gyerekek és fiatal felnőttek.
Tehát: Élet a HELP Faluban.
Lessie nem szenved álmatlanságban. Washanthe viszont igen. Kettőjük temperamentum- különbsége következtében az egész HELP Falu (beleértve az éjjeliőrt is) kialvatlanságban szenved.
Washanthe 22 éves. Már reggel négykor buzog benne a tenni akarás. Ekkor még mindenki alszik (beleértve az éjjeliőrt is). Csak Lessie kutya csóvál. Ezt azonnal megbánja, amikor Washanthe sétálni ráncigálja. Kelletlenül hódol be az erőszaknak. Négy izmos lába főleg az ajtóknál és a lépcsőkön szerez számára helyzeti előnyt a nála csak néhány kilóval nehezebb Washanthéval szemben.
Dulakodásukra egyelőre csak a főépületben lakók riadnak fel.
A szabadba kiérve fordul a kocka. Lessie megérzi a hajnal hűvösét (35 fok), a fű nedvességét (a levegő páratartalma 99 százalékos), s önmagához képest fékevesztett rohanásba kezd. Ez körülbelül annyit jelent, hogy lomhán, de folyamatosan tart kellő távolságot Washanthétól, nehogy visszavigye a tikkasztó lakásba. Washanthe egyre kétségbeesettebben, egyre dühösebben, így egyre torzabban üvölti Lessie nevét.
Ekkor negyed öt van. Sorban gyulladnak ki a hálószobák fényei. Azokban nem a kutya nevét emlegetik kétségbeesetten és dühösen. Fél órán belül Lessie kifárad. Washanthe személyes sikerként éli meg, hogy végre elkapta. A hálószobák fényei kialszanak.
Feltehetően az egész falu örül, hogy – bár a gyerekek adtak nevet a tehénnek, a kacsáknak, csirkéknek és nyulaknak – Washanthe ezeket nem tudta megjegyezni, így reggel hatig tartó ellátásukba sokkal kevesebb személyes elem vegyül, mint a kutya esetében.
A falu lakói visszaaludtak. Néhányan biztos édes és vágyteljesítő álmot látnak, melyekben a rafinált kínzások szenvedő alanya Washanthe.
Csak az éjjeliőr nem alhat újra. Ő morgolódik, s nem álmodik, hanem fantáziál Washanthéval kapcsolatban.
Lessie második sétáltatásába (reggel hétkor) mindkét részről még több kétségbeesett elem vegyül, de ezt már szórakozva nézik a közben iskolai puccparádéba öltözött gyerekek, s nevelőszüleik, nagyszüleik.
Legújabb széles karimájú kalapjában megérkezik Duma, a harmadik főállású munkatársunk.
Más-más kalapot hord a gereblyézéshez, a generátor feltöltéséhez, a víztisztító karbantartásához, a bútormozgatáshoz, a fű locsolásához és a banán vagy kókusz szedéséhez. Még nem sikerült kideríteni, hol tartja a kalapjait, de tény, ha új feladattal bízzuk meg, új kalap díszeleg a fején.
Amikor a gyerekek megjönnek az iskolából, befalják a kaját, és irány Hikkaduwa, a Sunils Szálló uszodája. Ha nem tudjuk elvinni őket, kriketteznek, kerékpároznak, röplabdáznak, „karomoznak” (népi játék) vagy computereznek a HELP Faluban.
Csak a szerda a kivétel, amikor délután a részállású orvosunk vizsgálja a gyerekeket.
A kötött programok, szakkörök hétköznapokon délután ötkor kezdődnek, utána vacsora, TV.
Este tíz felé a falu elcsendesedik, a bennlakók (beleértve az éjjeliőrt) kiszámolják, hogy már csak hat óra van addig, amíg Washanthe felriasztja őket.
Pedig Srí Lankán is lehet altatót kapni.