2006 júniusában a Népszabadságban jelent meg Lengyel Nagy Anna cikke

Vadkeleti történet

Vaskuti Pál – sokak szerint – hajmeresztő ember. Megpróbáltatás vele élni is, dolgozni is.

Betonfejű, túl bohém, túl merev, túlságosan is hazardírozó egyszerre. Kreatív, remek csapatépítő, ugyanakkor monomániás fantaszta, aki képtelen alkalmazkodni a realitáshoz. Deviáns. Megosztja a környezetét: taszít vagy vonz, köztes út nincs. Na, most ezzel a sok mindennel mit kezdjen az ember?

Egy biztos: Vaskuti Pál úgy jó másfél éve nem visel mást, mint sortot és papucsot. A trópusokon él, ott dolgozik, a helybéliek csak úgy hívják: “The Hungarian”. Bonyolult egy pasas, az biztos.

Ha egy alig kétéves kisfiú elveszíti az édesanyját, az apját nem ismeri, s bár a gondos nagynéni gyámsága megmenti őket az elkallódástól, mégis, a bátyjával együtt szülők nélkül nő fel, az már önmagában is olyan meghatározó, kikerülhetetlen felütés, amelyre valamilyen módon az embernek felelnie kell. Az ő személyes válasza erre az adott élethelyzetre mindenesetre az volt, hogy családterapeuta vált belőle, gyermekvédelmi szakember, pszichológus – nem is akármilyen. Éppen ezzel volt a gond. Ezzel a nemisakármilyenséggel. Az örökös, nyughatatlan, változtatni akarással, nevezetesen. Mert az valahogy makacsul kísérte egész életét.

Már az egyetem utáni években, Révész Magdi kollégájával együtt, vadonatúj intézményt talált ki a gyermekvédelem struktúrájának megújítására. Szép, szép, csak az volt a nagy baj, hogy ez az idea minden irányban érdekeket sértett.

– Mit képzelnek? – horkant fel az illetékes elvtárs. – Talán meg akarják szüntetni az állami gondoskodást? Belegondoltak maguk, mit jelentene ez?

Az általuk javasolt és kidolgozott, a Pszichológiai Szemlében is közölt komplett modell rendszere valóban radikálisan csökkentette volna annak esélyét, hogy a problémás környezetben élő gyerek automatikusan állami gondozásba kerüljön. Ehelyett a módszer az érintett családoknak ígéretes, átgondolt, hosszú távra ható megoldásokat és mentálhigiénés támogatást kínált, még mielőtt beindult volna az állami gondozásba vétel gépezete, hogy visszavonhatatlanul beszippantsa a veszélyeztetett kiskorút.

– Megőrültek? Azt akarják talán, hogy számoljuk fel önmagunkat?

Nem tágítottak, dolgoztak a tervükön tovább, beadványok sora következett. És láss csodát: a Tinédzser Családterápiás Központ ötlete megtetszett az egyik igazgatónak. Meg is hívta Vaskutit és csapatát az intézetébe, együtt az egész fiatal teamet: tessék, parancsoljanak, csak nyugodtan kavarják fel a gyermekvédelem poshadt állóvizét. Megbecsülésének, bizalmának nyomatékot is adott: az akkori fizetésekhez képest dupla, tripla jövedelemmel támogatta reformer munkájukat. Aztán egy éven belül mind egy szálig, rendre-sorban kirúgta őket. Így, egy kupacban egyszerűbb volt megszabadulni ezektől a macerás forradalmároktól. A Fővárosi Tanács gyermekvédelmi ügyosztályának vezetője pedig hallgatott.

Nyolcévi harc után, amelyet mindhiába vívott különböző intézményekben, tele lett Vaskuti hócipője. Hát jó. Ha ő nem kell a gyerekvédelemnek, akkor bevonul a reklámiparba. Hipp-hopp, váltott. És feltalálta a Metró mozit. Egyszerű, de remek ötlet volt. Nem a kép mozog, az áll, hanem a néző, a metrószerelvénnyel együtt. Miközben robog a vonat, két megálló között, az alagút falán elhelyezett, kis fáziskülönbséggel előállított képsor reklámfilmmé áll össze. Találmánya hasznosítására létrehozott egy kisszövetkezetet – a nyolcvanas évek közepén ez járta -, és szépen, gyönyörűen eladta a dolgot. Pénzes pasas lett Vaskuti, de a forintok egy idő után valahogy nem szórakoztatták elég jól. Szórta, osztogatta, felélte, s közben új gyermekvédelmi koncepciókon járt az esze.

De továbbra is mindhiába próbálkozott kollégiumokban, gyermekotthonokban, tanácsadókban. Egy jó ideig magánrendeléseivel, csoport- és egyéni terapeutaként kereste meg a megélhetéshez valót. Meg hajnali taxizással. Rászokott a napi háromórás alvásra. Pont elég az egy embernek.

Akkortájt született meg Gergő, a fia. Pontosan ilyen gyerekre vágyott. Egy vörös hajú kisfiúra.

Lassan-lassan fújdogálni kezdtek a rendszerváltás előszelei. Melyek őt – van ilyen! – egy BMX kerékpárokat és gördeszkákat forgalmazó, kiterjedt bolthálózattal rendelkező svéd-magyar vegyes vállalat ügyvezető igazgatói székében találta. Persze nem teljesen véletlenül. Nevelt fia és annak vadul BMX-ező baráti köre révén már korábban is közel került ehhez az utcai sporthoz, sőt a szakosztályban el is vállalt valamiféle társadalmi funkciót. Sportruházattal, gördeszkákkal, bringákkal kereskedett tehát, kerékpáros bajnokságokat, sőt Csillerbércen még BMX világbajnokságot is szervezett. Megint dőlni kezdett a pénz. Kifejezetten mulattatta, hogy hatalmas Chevrolet lakóbusszal furikázik, azzal cipelte például a fiúkat versenyekre, tisztára luxusjárgány volt, videóval, tévével, minden nyavalyával felszerelve, meg is bámulta mindenki.

Aztán ezt az életet is megunta. Mert hosszú távon ugyan mi az izgalmas abban, hogy valamit megveszünk tíz forintért és eladjuk ötvenért? Annál már csak érdekesebb, ha az ember hónapokig turnézik Távol-Keleten, mégpedig egy BMX artistaszámmal…! Érdekesebb, vagy nem? Na, ugye. Mert ez történt. Az egyik biciklista gyereket felvették az artistaképzőbe, s az húzta maga után a többit. Együtt betanultak egy elképesztő bringás számot, s ha már így adódott, Vaskuti a menedzserük lett. A produkciót – mindenki meglepetésére – megvette a Fővárosi Nagycirkusz, majd egy hongkongi producer szerződtette le őket. A “Rolling Brothers” Vaskuti vezetésével hónapokig járta Kínát és Hongkongot.

Kell a sikerélmény. Az élet pedig csak sűrűn jóízű. Ezt ne is vitassuk.

Aztán váratlanul kapott egy esélyt a saját szakmájában is. Izgalmas helyzet volt, nem lehetett nemet mondani, de persze nem is akart. Ez már néhány évvel a rendszerváltás után történt. Kinevezték először a Soroksári úti Ifjúsági Gyermekotthon, aztán a nehéz lányokról elhíresült “Szilágyi” élére. Igazgató lett, főnök, s íme, eljött az idő, hogy az egész életét makacsul kísérő víziót megvalósítsa és – legalább a saját intézetében – megcsinálja azt a rendszert, amit oly régen megálmodott. Egyfajta területi központot akart létrehozni, egy egész kis “szakmai falut”, tanárokkal, pszichológusokkal, szociális munkásokkal, ideiglenesen vagy hosszabb távon bentlakó gyerekekkel, családokkal, olyan rehabilitációs intézményt, amelynek természetes átjárhatósága van a falain kívül élő populáció felé és viszont.

Közben társaival együtt dolgozott két nagyszabású terven: a budapesti gyermekotthonok lakásotthoni rendszerré alakításán és regionális átszervezésén. Szép esztendők voltak.

Az otthonban töltött első öt év után a munkatársak kilencvenkilenc, a gyerekek száz százaléka szavazott arra, hogy Vaskuti igazgató a következő, öt éves periódusban is folytassa a munkát. Ez jól esett neki. Nem is csoda. Helyén volt megint. Csapatban.

Sikeres igazgatói működésének hetedik évében aztán történt valami. Életbe lépett az új gyermekvédelmi törvény, amely újabb merev falakat emelt az alap- és a szakellátás, azaz az ambuláns jellegű támogatórendszer és az állami gondoskodás között, ezzel végképp ellehetetlenítve Vaskuti alapvető elképzeléseit. Most aztán nagyon megsértődött. Azt is mondhatnánk: begorombult. Úgy érezte, hogy nincs, és úgy látszik, sohasem lesz helye a gyermekvédelemben. Meg – rendszerváltás ide vagy oda – ebben az országban sem.

Fogta hát magát, elment Izraelbe, szakácsnak. Mi sem természetesebb. Délelőtt Tel-Avivban tanulta a hébert, délután pedig irány a kávéház konyhája. Mindig is imádott főzni, de kint professzionális szinten tanult bele a mesterségbe. Megélt éppen, éldegélt. Fél év múlva már jól használta a nyelvet, olyannyira, hogy – részállásban – pszichológiai tanácsadóként dogozott egy gyermekotthonban. Az izraeli lét azonban rövidebb ideig tartott, mint tervezte. Egy tragédia hozta haza. Közelről szemtanúja volt ugyanis annak, amikor a terroristák felrobbantottak egy fiatal orosz bevándorlókkal teli diszkót. Leszakadt végtagok, halottak, és mindenütt vér. Ha addig úgy gondolta, hogy akármihez nyúl is, akármilyen kalandba keveredik is, akármennyire is sikeresek a menekülései, a hátat fordításai és a számára hasznot, szerencsét és örömet hozó kitérői, ezúttal az elviselhetetlen valósággal szembesült. Nem tudott tovább maradni abban az országban.

Még a bibliai Józsefről szóló filmforgatókönyvét sem volt ideje megírni, pedig egy évvel korábban ez a szándéka vezérelte éppen Izraelbe, a történet eredeti helyszínére. Az izgatta, mihez kezdene magával József, ez a tehetséges fiú, ha történetesen a kilencvenes évek Budapestjén találná magát. A könyvet csak később fejezte be, sokak szerint remekül sikerült, bízik benne, hogy előbb-utóbb eladja egy producernek. Hollywood lenne az igazi. Na, igen.

Vaskuti, az örök hazardírozó. Az önmagát folytonosan próbára tevő ember. A csodakereső. A nagy spíler. Veszíteni igazán csak az tud, aki mélyen és komolyan szeret játszani. Akár a saját életével is.

2004 decemberében, a cunami pusztítását követő napokban felhívta néhány régi munkatársát. Este már tizenöten ültek a lakásán és két hétig haza sem ment senki. Éjjel-nappal dolgoztak egy gyermekotthon tervén, ahol a cunami-árvákat olyan szülők nevelik fel, akik elveszítették saját gyermeküket. Közben folyt Magyarországon a gyűjtés. Két hét múlva készen lettek a teljes dokumentációval. Mindenhová elvitték, de egyedül a Baptista Szeretetszolgálatnál álltak velük szóba. Szenczy Sándor, a Szolgálat vezetője azt mondta Vaskutinak: – Látom, érti a dolgát. Menjen ki néhány hétre és készítsen egy megvalósíthatósági tanulmányt. Ennek már másfél éve. Azóta él Vaskuti Srí Lankán. Magyarországtól kilencezer kilométerre létrehozta azt a modellt vagy annak legalábbis egy válfaját, amit idehaza képtelen volt keresztülvinni.

Áll a “Help”-falu, az egyetlen olyan gyermekintézmény a világon, ahol nincs rotáció. Nincs következő gyerek, aki a másik helyére jönne, amint az nagykorúvá válik. De annak a húsz cunamiárvának, aki most tíz vagy tizenkét évesen bekerül, családja, szülei, testvérei lesznek, s felnőve ugyanazon a telken saját házat is kap. Minden gondosan, hosszú távra ki van találva, a gyerekek későbbi karrierjének biztosítása is. A Baptista Szeretetszolgálat modellje az elmúlt hónapokban került be a Srí Lanka-i gyermekvédelmi törvénybe. Ő pedig kőkeményen, hatékonyan és boldogan működik a világ végén: a pesti zsidó férfi a baptisták bizalmából és színeiben egy buddhista közösségért. Nem is rossz.

Azt mondja, kiszámolta: most ötvenkét éves, dolgozott már annyit, hogy régen nyugdíjba mehetne. Mivel keveset alszik, töltött már ébren annyi órát, mint egy átlagos magyar férfi egész életében, úgyhogy minden további perc csak ráadás, ajándék.

És játék. Nagyon komoly játék.