Történetünk, 2012 őszén kezdődött, amikor kisfiúnk elkezdte az óvodát.

Kezdettől fogva félt a gyerekektől, nem ment oda a játékokhoz sem, ha volt ott más kisgyerek. Nem fogadott el ételt, italt az óvodában, nagyon sokat sírt. Néhány hétig ott voltam vele délig és lassan megszokta a közösséget, de beilleszkednie nem sikerült. A dajka nénit nagyon megszerette, megbízott benne és szép lassan elfogadott tőle egy-két fajta ételt.

Aztán kezdődtek a problémák.

Kisfiúnk, nagyon jó magaviseletű volt, de néhány kisgyereket fegyelmezni kellett az oviban, ami rendben is van, csak itt a módszerek hagytak rengeteg kívánni valót maguk után.

A második évben kezdett kisfiam jobban mesélni az óvodai dolgokról, történésekről / amikre rá is kérdeztünk az oviban, hogy valóban így volt-e / és egyre szorongóbbá vált. Kiderült, hogy retteg attól, hogy vele is az történik az oviban, ami néhány pajtásával.

Miután néha bele erőltették, néha pedig megvonták tőle az ételt büntetésből, mert rossz evő volt, végül kivettük az óvodából.

Rossz állapotban volt, amihez még jöttek furcsa szokások és rituálék. Ezek egy része már korábban is jelen volt, például:

• Nyáron is csak hosszú ujjú pólóban és hosszú nadrágban, zárt cipőben volt
• Az ágyában a 20-25 plüss figurát minden este ugyan abban a sorrendben kellett beállítani
• Mindent gyűjtögetett, számára minden kincs volt
• Mindig ugyanazon az útvonalon kellett közlekedni
• Medencébe, Balatonba nem ment be három éves korától
• A kanapé bizonyos mintáira nem szabadott ráülni senkinek, illetve az étkezőben az ő székére sem, mert más szaga lesz
• Nagyon rugalmatlan volt, minden apró változás megviselte, kiborult tőle

A nyarat is beleszámítva 8 hónapig volt itthon kérelemmel.

Rosszkedvű volt, nem akart játszani sem velünk, a házból alig tudtuk kicsalogatni. Egyre több dühkitörése volt. Ételt csak néhány félét fogadott el és ezeket kérte hónapokig.

Mivel első gyermek volt, nem volt összehasonlítási alapunk, de éreztük, hogy valami nincs rendben.

Közben kisfiamnak ikertestvérei születtek és bármennyire is igyekeztünk egyensúlyban tartani a dolgokat, megviselte, hogy osztoznia kell rajtunk.

Segítséget kellett kérnünk.

Egy ismerősünk, hasonló dolgokat tapasztalt a kisfiánál és ajánlott nekünk egy intézményt, ahol megkezdődött a kivizsgálás. Először ambuláns, majd több napos vizsgálatok következtek. Olyan diagnózis született, amivel nem jutottunk előbbre. Kezelés, esetleg fejlesztés nem járt, így a probléma maradt, majd rövid időn belül erősödött.

Jött az agresszió felénk és a testvérei felé, mindenre dühkitöréssel reagált.

Újabb időpont, újabb vizsgálatok és a következő diagnózis az autizmus spektrumzavar lett.

Elindultak a fejlesztések és mellette pszichológushoz jártunk. Találtunk egy szuper óvodát, ahol kisfiúnk nagyon megszerette az óvó néniket, dajka néniket. Hamar beilleszkedett és rengeteg törődést és szeretetet kapott mindenkitől.

Nagyon jól ment a fejlesztés, a pszichológust is nagyon szerette, de itthon egyre erősödtek az agresszív megnyilvánulások.

Eleinte néha megszorította a testvérei kezét, később már durván bántani akarta őket és minket is. Egyik pillanatról a másikra változott a kedélyállapota. Már szinte testőrként kellett óvni a kicsiket. Ekkor egy nagyon kedves és segítőkész gyermekpszichiáter segítségét kértük, illetve folyamatosan jártam szülőtréningekre, bújtam a könyveket, próbálgattuk a különféle segítő módszereket, de igazán semmi nem vált be.

Ekkor a doktornő enyhe nyugtatót írt fel kisfiúnknak, mert a viselkedését veszélyesnek nyilvánította a testvéreire nézve.

Borzalmas volt végig néznünk, ahogy az okos, kedves és szeretnivaló kisfiúnk teljesen kifordul önmagából és mi nem tudunk segíteni rajta.

A gyógyszer nem használt és ha használt volna sem tudtunk belenyugodni, hogy gyógyszeren éljen, ki tudja meddig.

Kutattam tovább az interneten, kisfiúnkra jellemző dolgokat kerestem, így találtam rá Tomi történetére. Egy 13 éves fiúról szólt a riport, aki agresszív volt a családjával.

Ezen a riporton keresztül találtam rá a Chance Programra. Mindent elolvastam róla, esténként pedig a rádió interjúkat hallgattam, amelyekben a program megálmodója és létrehozója Vaskuti Pál klinikai szakpszichológus mesél az élményterápiás utazásról. Azonnal megfogott az egész program, illetve Vaskuti Pál és fia Vaskuti Gergely munkássága a gyermekvédelem területén.

Napokig erről beszélgettünk itthon és a párommal mindketten úgy éreztük, hogy végre megtaláltuk azt, amire kisfiúnknak szüksége van. Felvettük a kapcsolatot Palival és Gergővel.

Hamarosan sor került az első találkozásra és itt ért minket az első meglepetés.

Kisfiúnk, aki zárkózott volt, nehezen teremtett kapcsolatot, az első találkozás után hazafelé, azt mondta: „Anya, én nagyon szeretem a Palit.”

Itthon sokat beszélgettünk vele a programról, Paliról, Srí Lankáról és ő azt mondta:” Menjünk el!” Egy valamihez ragaszkodott, hogy együtt menjen az egész család.

Így kezdődött el a mi nagy utazásunk.

Egy hónapot töltöttünk Srí Lankán Paliékkal, ahol bizony teljesen megváltozott az életünk!

Kisfiúnk, a negyedik napon levetkőzött és bement a medencébe, aztán már az óceán sem volt ijesztő számára.

Új ételeket kóstolt meg és időjárásnak megfelelően öltözött.

Furcsa szokásait, rugalmatlanságát ledobva, egy boldog, érdeklődő, kiegyensúlyozott kisfiút láttunk, aki képes volt békésen játszani a testvéreivel.

Sokkal nyitottabb lett, amit nagymértékben köszönhetünk a helyi embereknek is, amit ők a kedvességükkel, közvetlenségükkel, vidámságukkal és hatalmas gyermekszeretetükkel értek el.

Paliék fantasztikus dolgokat tettek és csodálatos pillanatokat szereztek nekünk. Kisfiúnkkal együtt, mi is nagyon sokat tanultunk és változtunk.

Megtaláltuk azt az utat, amin haladnunk kell. Persze, ezért tenni is kell, de mindent megér, hiszen az utazásunk óta eltelt egy év és velünk azóta is rengeteg jó dolog történt és a hatalmas fejlődést mások is tapasztalták. Elsősorban a családunk, a közvetlen környezetünk, az óvoda, majd a szakemberek, akik előtte egy ével is vizsgálták kisfiúnkat, aki azóta iskolás lett.

Sok barátja van, gyorsan beilleszkedett az osztályba, szeret oda járni és nagyon jó tanuló.

Testvéreivel jó a kapcsolata, sokat játszanak együtt, az agresszív megnyilvánulások teljesen eltűntek.

Mi tapasztaltuk, hogy tényleg nincs elrontott élet! Ott az esély a gyógyulásra, arra hogy minden jobb legyen, hogy minden más legyen. Csak élni kell vele és tenni kell érte!

Hálásan köszönjük Palinak és minden kedves munkatársának, hogy ezt az esélyt mi megkaphattuk!

Nagy-nagy szeretettel gondolunk Rátok és mindent köszönünk!

„T. Család”