Sebők Bori írása

Félix a mentoráltam. Természetesen ez nem az igazi neve, mert a gyerekek védelmében az nem hangozhat el. Mondjuk úgy, hogy fedőnév. Tegnap még nem jutottunk volna át ilyen könnyen a reptéri becsekkoláson, de a tárgyaláson lezárták a folyamatban lévő rendőrségi ügyeit, a gyámja azt mondja, hogy ma már zöld utat kapunk, nem állíthatnak meg minket, és… igaza is lesz, simán felszállunk a repülőre. Irány Srí Lanka! Kicsit úgy érzem magam, mint egy filmben, képtelen vagyok felfogni, hogy ezek valós és komoly információk. Főleg hogy itt pislog mellettem egy tizenkét éves nagy szemű gyerek, aki arról beszél, hogy ő mennyire menő, és ki mindenkit vert már meg – de nagyon! -, miközben látom, hogy olyan aranyosan fél. Nem csoda, sose repült még. Adok neki egy rágót, hogy azt rágja, hogy ne duguljon be a füle. Rágja is nagyon komolyan – ahogy kell. Most látom életemben harmadszor. A többieket hasonlóképpen, kivéve Petit, akit még a gimiből ismerek, és teljesen véletlenül kerültünk ide mindketten egyszerre.

Fogalmam sincs, hogy mi lesz, de nagyon várom. Az elmúlt hónapokban egy tv sorozatot írtam, bezárva a lakásba reggeltől estig a laptop előtt. Egyetlen dolgot tudok biztosan: ki kell szakadnom egy kis időre és élnem kell, bármi áron. (És csodálatos módon el is engednek a munkahelyemről két hónap fizetés nélküli szabadságra – és tudom, hogy ez jó jel. Mert nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, de nagyon akarom ezt az egészet.) Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy négy, komolyan viselkedészavaros gyerekkel, négy másik mentorral és egy különleges módszerekkel dolgozó pszichológussal leszek összezárva a világ végén.  Kahawába tartunk, a Batapula Roadra, házszám nincs: egyszerűen csak Mister Gamini’s House. Ez lenne az a bizonyos élményterápiás program viselkedészavaros gyerekeknek a trópusokon Vaskuti Pál vezetésével és főszereplésével. És hát akkor én most két hónapig itt mentor leszek, bármit is jelentsen ez.

Ahogy kilépünk a reptéren megcsap a fülledt, párás, meleg levegő, és Chami vár ránk a kisbusszal, Pali sofőrje, aki majd később mesélni fog nekünk arról, hogyan vesztette el Isa nevű szerelmét a cunamiban,  és arról is, ahogy néha álmában meglátogatja a lány. De most még csak annyit tudunk róla, hogy Pali Elefántként mutatja be, és ha kérdezünk tőle valamit a helyiek jellegzetesen rugalmas és hosszadalmas fejingatásával válaszol, és aztán mosolyogva annyit mond, hogy hari-hari (fonetikusan írva), amiből sehogy se tudjuk kitalálni, hogy ez akkor most igent van nemet jelent.

Miközben az út baloldalán elszáguldunk Colombóból Kahawába, beindul az élet és beindul a terápia is. Mert Pali különleges módszerében a kettő átjárja egymást. Hol a terápiát állítja az élet szolgálatába, hol az életet a terápiáéba. Minden kifordítható és aztán vissza. Komolyan vehető, és kinevethető, és persze felhasználható a gyógyulás érdekében. Kicsit emlékeztet arra a színházi improvizációs módszerre, amit színházi jammnek hívtunk és évekig csináltuk a Titkos Társulattal a Jurányi utcában. Az volt a lényege, hogy a színészek miközben improvizáltak, a saját személyiségüket és a személyes történeteiket használták egy bizonyos fikciós kereten belül – és ahogy itt –, ott sem  lehetett könnyen eldönteni, hogy mi színjáték és mi valóság, hogy  hol húzódik az ösztönös reakció és a fikció határa ebben a valóságos mintha helyzetben. Mindeközben Chami lefékezi a buszt, és mintha mi sem lenne természetesebb, komótosan átsétál előttünk az úttesten egy jól megtermett varánusz. Nézzük.

Gengszterfilm 2.0 hamarosan